„Isten mindig mindent a megfelelő időben cselekszik — ezt még szemlélni is gyönyörűség!”  – mondja a Prédikátor, majd pár évezred után ugyanezt visszhangozza a profán csodálat lelkesedése:

„Ti nem is sejtitek, milyen széppé és változatossá tettétek az életet, amely magában fárasztó és unalmas. Ti ünnepeitekkel részekre bontottátok az évet. Szolgálatába állítottátok fel a csúcsokat: építészetben, szobrászatban, festészetben, zenében, költészetben egyaránt.”

Kosztolányi rajongó sorai a Prédikátorral, Izajással, a Keresztelővel, a „Harmatozzatok egek” himnuszával, a „roráté ködöt paskoló harangszavával” ünnepváró hitünk gyönyörű igazságtevése.

A szépség megszállottja, a Parnasszus csúcsát otthonná hódító poeta doctus és az évtizedekre eltévedt bárány, most mégis megejtő gyermeki egyszerűséggel, megmentett hitét villantja katolikus költő-barátjának, Harsányi Lajosnak:

„Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tietek. A szépség és a humanizmus vallása. Tiszta költészet. Egy ötödik jelzőt kellene adnotok neki. Az egy, szent, általános és apostoli mellé, hogy szép.”  – Aztán ragyogva sorjáznak érvelésében az egyházi év leglíraibb időszakának, a novemberi requiemből a reménybe váltó adventnek képei.

Az irodalomtörténet egyértelműsítette, hogy bár költőinkben más földi és metafizikai hatalmasságok is küzdöttek, Isten soha nem hallgatott el bennük; időről-időre felszínre bukkant verseikben.

Nem hallgathatott el, mert „a szépség a misztérium titkos írása, utalás az örökkévalóra. Meghívás az élet élvezésére és a jövőről való álmodozásra. Ezért nem tud megnyugtatni végleg a teremtett dolgok szépsége, és ébreszti föl a titokzatos vágyat Isten után.” – írta Szent II. János Pál pápa.

„Áldja meg az Úr,/ áldja meg az Úr/ a belülről látók/ fényességét!” zengik mély hitének verslábai Dsida Jenő Templomablakában. Igy lehet most számunkra meglepetés és adventi imádság is Petőfi vallomása.

„Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?/ Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet./ A nagy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat…/ Dicsértessél, dicsértessél örökre!/ Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?” Az Istenhez találás eufóriája éppúgy kegyelem, mint a szelíd költő-zseni, Babits békességszerző gyöngysora:

„Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,/ hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét/ szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,/ hogy kifesse lelkedet.”

Ahogy adventünk öröm és bűnbánat egyszerre, böjttel, virrasztással, jótékonysággal, imával, úgy „kereszt nélkül nincsen élet, szenvedés nélkül nincsen művészet” – Pilinszky szavai a művészetek történetének fájdalmasan ragyogó igazsága.

„Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon/ s jól ismerem a Tisztulás hegyének/ fájó lépcsőit, és az Ég kegyének/ csillagos távlatait”

Babits „tisztulás-hegyi” Golgotája József Attila „loholása”:

„Csüggedő szívvel loholok egyre,/ Keresek valakit a Végtelenbe,/ Loholok egyre.”

Hosszú, sötét éjszakán virrasztva, magunkra is ismerhetünk Juhász Gyula vagy Babits soraiban: „Az árnyak titkosan közelgnek,/ Kétsége megnő a szívemnek,/ Mint a homály, miként az éjjel,/ Te űzd fényeddel szanaszéjjel!” (Juhász Gy)

„Szeress hát minket is, koldusokat!/ Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat./ Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt.” (Babits)

Ahogy a Gondviselő Jóság a világ egyensúlyát őrzi, a Sion hegy alatt síró Adyra is rátalál irgalmával.

„Mikor elhagytak,/ Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten.” …„Nem harsonával,/ Hanem jött néma, igaz öleléssel.”

A szépség és jóság találkozásainak legmeghittebb lelki rezdüléseit a líra talán az adventi és karácsonyi ünnepkörben kínálja magát leggazdagabban egyházi évünkben.

Talán mert emberléptékűségünk legszeretetreméltóbb formájában, kisgyermekként ajándékozta magát nekünk. Az Isten-közelség élményének boldogító megéléséről a szépség és a jóság lényegi összetartozásáról írja Szent Ágoston: „A szépség a jó látható megjelenése, mint ahogy a jó a szépség metafizikai előfeltétele. A görögök helyesen értették ezt, és a két fogalom összeolvasztásával alkották meg a „kalokagathía” kifejezést, ami annyit jelent mint „a szépjó”. Platón ezt írja róla: „A jó hatalma kiárad a szép természetébe”.

A betlehemi Kisded őrizzen és boldogítson minket áldott ajándékaival!

Veres József Ferenc