Évek óta megszokhattuk városi ünnepségeinken, hogy fiatalemberek egy csoportja korhű egyenruhákban és fegyverzettel felszerelve, mélységes elköteleződésről árulkodó arccal felvonul, őrt áll, tiszteleg, koszorúz, emelve ezzel rendezvényeink színvonalát és átélhetőbbé téve a megemlékezést. A 16-os Honvéd Katonai Hagyományőrző Csoport arról mesélt, milyen belső erő hajtja őket katonaőseik útján.

Bakos Gyula, a csoport vezetője lelkesen ecseteli a hagyományőrzéshez vezető útjának történetét.

Mindig nagyon foglalkoztatott a történelem, különösen az a része, melynek nyomait ma is kézzel foghatóan érzékeljük magunk körül. 18 éve gyűjtök első világháborús relikviákat. Szeretek idős emberekkel elbeszélgetni a múltról, a világháborúban szerzett tapasztalataikról, vagy más családtagok elbeszéléseiből ismert történeteikről. Az ilyen beszélgetések során rendszerint előkerülnek a múltat megidéző tárgyak is: bajonett, kitüntetés, sisak, katonakönyv, katonai evőeszköz.

Könnyen megválnak az emberek a családi ereklyéiktől?

Embere válogatja. Van, hogy már nem jelent értéket számukra, viszont látják rajtam a lelkesedést, az elhivatottságot, tudják, hogy nálam jó helyre kerülnek ezek az emlékek, így szívesen odaadják.

Honnan jött az ölet, hogy szervezett formába öntsék a történelem iránti rajongást?

2009-ben külföldön, Wales-ben dolgoztam, láttam az ottani megemlékezéseken a rengeteg hagyományőrzőt, és megtetszett a dolog.

A katonai hagyományőrzés nem csak a hazaszeretet megnyilvánulása, hanem komoly történelmi ismereteket kívánó kulturális munka is.
Ezen felül egy egész emberré nevelő kikapcsolódás, mely alkalmas egy jó közösség kialakítására.Amikor hazajöttem, elkezdtem járni a különböző hagyományőrző rendezvényekre.

Egyre jobban beszippantott a múlt és mivel nem voltam egyedül, kezdett kialakulni egy állandó csapat. 16-os Honvéd Hagyományőrző Katonai Csoport néven 2014-ben vettünk részt először egy megemlékezésen. Jelenleg nyolc fős a taglétszámunk, ebből öten a Vitézi Rend tagjai is: Szakács László, Gresina Róbert, Honti Péter Ákos, Veres Vendel Szabolcs és jómagam, valamint Szita Ferenc, Dukony Zsolt és Bakos Gyula Mihály alkotják a csoportot.

Nagy anyagi áldozatokat követel a hagyományőrzőtől ez a tevékenység?

A korhű egyenruhák és a fegyverzet kiállítása igencsak megterheli a pénztárcát. Először az első világháborús, a Monarchia minden hadseregében viselt 1908-as csukaszürke posztó egyenruhát varrattuk meg magunknak. De mivel szaporodtak a rendezvények, a második háború csatáit is meg kellett jeleníteni, kénytelenek voltunk az akkor hordott uniformist is megcsináltatni. Egy viselet 250-300 ezer forintba kerül, plusz a kiegészítők: kenyérzsák, puska. Például magyar első világháborús utángyártott puskát nem lehet kapni, muszáj az eredeti példányokat beszerezni.

Hogyan zajlik egy hadijáték?

Egy-egy csata eljátszásakor előre megbeszéljük a harc részleteit a valós történelmi eseményekhez hűen, aztán mindenki alakítja a maga szerepét. Természetesen az tudható előre, melyik csapat fog győzni, de az már menet közben derül ki, hogy valaki hősi halált hal-e a csatamezőn, vagy netán hadifogságba esik.

Balesetek előfordulnak?

Ritkán. Mindenkinek alá kell írnia, hogy saját felelősségére vesz részt a játékon. Természetesen csak vaktöltényt használunk, de volt úgy, hogy három napig csengett a fülem, mert túl közel lőttek hozzám.

Nagyon élethű tud lenni egy ilyen csata, még a pirotechnikai megoldások is félelmetesek sokszor, át lehet érezni milyen lehetett a valóságban.
Közelharcban megüthetnek puskatussal úgy, hogy elreped egy borda, vagy felszakad egy szem. De elég, ha a forró fegyvercsőhöz hozzáér az ember.

Nem érzik kudarcnak, ha úgy alakul, hogy meg kell halni?

Alapszabály, ha valakinek például elromlik a fegyvere, az a szerepe szerint meghal. De, őszintén szólva, húsz percnyi teljes menetfelszerelésben történő rohangálás után nem olyan nehéz ezt a szerepet vállalni.

Izgalmasan hangzik, de a történelmi események rekonstruálásán túl miért csinálják ezt?

Azon dolgozunk, hogy felkeltsük az emberek érdeklődést – veszi át a szót Szita Ferenc. – Itt volt két világháború az elmúlt száz évben, a családtagjaink átélték őket, mégsem törődünk velük.

A fiatalok sokszor nevetséges történelmi filmeken nőnek fel, ugyanakkor nem tudják azt, hogy a saját dédszüleik milyen dicsőséges cselekedeteket hajtottak végre.

Egyszerű iparosok, parasztemberek, akik a kapa és kaszanyelet hagyták ott, hogyan tudtak harcolni. Mi egy elferdített történelmet tanultunk, és a mai napig nincs kihangsúlyozva, hogy az első világháborúban a magyar katonák nagyszerűen harcoltak, idegen katona nem lépett az ország területére. A veszteség a politikusoknak köszönhető, nem a katonáknak. Számomra nagyon sokat jelent, ha a dédszüleim által viselt egyenruhát felvehetem, és abban állhatok egy emlékmű mellett. Kinek állítsunk emléket, ha nem nekik? Megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk és büszkék legyünk rájuk.

Nem érzik úgy, hogy kissé eltévedtek az időben?

Ez valószínűleg így van – nevetnek. És úgy gondoljuk, hogy azok az idők a nehézségek, tragédiák ellenére is magasztosabbak voltak, mint a 21. század.

Milyen terveik vannak a jövőt illetően?

A jövő évre már 28 rendezvényünk le van szervezve. Következő komolyabb dolgunk január 12-én a Doni emléktúra lesz, Dejtár-Patak-Érsekvadkert útvonalon. Az esemény nyilvános, szeretettel várjuk az érdeklődőket és a részt venni szándékozókat.

Sziládi Krisztina

Fotó: Torjay Attila