A gyertyák, virágok, a kegyelet és emlékezés, az önvizsgálat és kiengesztelődés hónapjaiban fájóbbak a tisztességet mérgező nyers gesztusok, a szándékok gonoszsága, s a hazug szavak is jobban égetik lelkünket. Most megrendítőbb annak tudomásul vétele is, hogy jogi és erkölcsi szankciók hiányában mennyire eszköztelen egy népközösség, amelynek alapja és megtartója pedig éppen ez a kiszolgáltatott nemzettudat. A magyar rekviem októberi, novemberi gyásznapjaiban ezért is kínzóbb az aggodalmunk; lehet-e egyáltalán határt szabni az ilyen hátterű, nyilvánvalóan romboló mentál-bűnözésnek, a közéleti gengszterizmus féktelen tobzódásának.   

A nemzeti pietizmus legvadabb ellenségei ilyen penetráns sorokkal fertőztek, fertőznek mindmáig minket: „A magyar genetikusan alattvaló. A magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeretfurdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.” (levél-részlet, címzett: Amerikai Népszava főszerkesztője) A  szerző Kertész Ákos író; 2008-ban !!! kapott Kossuth-díjat.

És hogy mindezeknek ősgerjesztője a Demszky, Eörsi, Fodor, Kuncze, Magyar, Pető, TGM fémjelezte volt-SZDSZ magyargyűlölet, az lényegtelen, úgy is sorba illő, egyébként is az öröklött stigmáktól őket sem tudja már megfosztani semmi. A szellemiség azóta elenyészett hitbizományosainak klasszikussá nemesült opusa mégis túlélte őket gyöngysorával: „Ha a zsidó értékeket kivonnák Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bő gatya és a fütyülős barack.”

Heller Ágnes filozófus a napokban a New York Times-ban vitte hazánk jó hírét arról, hogy Magyarországon diktatúra van, s arról nem mások tehetnek, mint maguk a magyarok, akiknek történelmi hajlamuk van a szolgalelkűségre, és akik – néhány értelmiségit kivéve – nem dolgoztak, nem harcoltak, és egyáltalán: semmit sem tettek a szabadságért, az csak úgy az ölükbe pottyant 1990-ben.A cionizmuson, kommunizmuson iskolázott liberál-hagymázra a tárgyszerű  józanság válasza, hogy Magyarországon nincsen diktatúra.
Ha az lenne, egy ilyen írásért kivernék a szemét, lerugdosnák a veséjét, és kilöknék egy autóból valahol Budán, mint tették ezt annak idején Fekete István magyar íróval, így hozván tudomására, hogy jobb lesz, ha a kommunisták 1919-ben viselt dolgai helyett a továbbiakban inkább Vukról és Keléről írogat.
Alternatív megoldásként esetleg évekre börtönbe zárnák, vagy rögtön felkötnék.

Ami a „készen kapott magyar szabadság” filozófiáját illeti, azzal szemben meg úgy nem tudunk mit kezdeni, ahogy a fenti nyilatkozók sem a mi gyászunkkal és ünnepeinkkel. Elgondolom ezt most, hogy Arad, a magyar Golgota gyásznapja táján olvasom Dessewffy Arisztid utolsó szavait: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok kellenek. Igy parancsolja ezt hazám szolgálata.” Hősök, mártírok, haza, szolgálat ; nemzettudatunk legféltettebb szavai történelmünk évszázadokat összefűző kapcsai; ezért Arad és Pest vértanúi, a Kossuth téri ártatlanok október 25-én, november 4-e, az ellenállás, a sortüzek és 48. és 56. mártír-áldozatai, gyásznapjai visszhangot verve az időben, évszázadok sorsközösségét üzenik a mának: „Ne bántsd a magyart!”;

 „Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése.”;

 ”Sósabbak itt a könnyek/ S a fájdalmak is mások/ Ezerszer Messiások/A magyar Messiások.”

Ahogy Faludy György költő is, aki az ÁVO pincéjében írta a verset 1950. október 6-án.„A vesztőhelyre sáros út vitt / és kikericsek kékjei. / Száz év, s meghaltam volna úgyis – / vígasztalódott Vécsey. / Láhner György sírt s a földre nézett, / Damjanich szekéren feküdt, / Leiningen felmentő honvédek / árnyát kereste mindenütt. / S a táj olyan volt, mint a fácán: / tarlók, fák vérző foltjai, / és ők tarkán, libegve, hátán: / elhulló, bús-szép tollai. / Aradon így. A pesti téren/ is ütötték a dobokat (…)”Október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén az ima áhítatában hálával emlékeztünk hőseinkre, mártírjainkra; azokra is, akiknek áldozatáért városunkban otthon lehettünk, lehetünk. Szívből köszönjük Matúz Gábornak filmjét; az otthon biztonságának értékét és felelősségét felmutató históriai múltú és -igazságú hiteles üzenetét.

A bemutatóról így írt a Magyar Nemzet: „A fővárosi premier közönsége az Uránia Nemzeti Filmszínházban hol felszisszent, hol felnevetett, vagy éppen elszörnyülködött a kilencven évvel ezelőtt történteken, ám időnként síri csend honolt a Fábri Teremben. És amikor a súlyos fejlövése után még órákig haldokló egyik szabadságharcosnak a halálos ágya mellett könnyező gyermekéhez intézett búcsúszavaiból összeállt a következő mondat: „Maradj meg magyarnak, kislányom!”, szinte tapintani lehetett a feszültséget. A film végén pedig a közönség tapsolt.”

Veres József Ferenc