„Ezerszer Messiások / A magyar Messiások” II. rész

Gróf Tisza István, mártírsorsú miniszterelnökünk meggyilkolásának 100. évfordulóján nem véletlenül hangzottak el a magyar Országgyűlés elnöke emlékbeszédének ezen szavai: „A történelemoktatás a rendszerváltás kudarcterülete, tragédia és kabaré egyszerre. Ebben a sorrendben” És ehhez asszisztált és részben asszisztál a magyar történésztársadalom jelentékeny része ; tényeket maszatolva, sokak kutató munkáját „amatörizmus. képzelgés. összeesküvés-elmélet,  fércmunka” –ként leértékelve. A tudomány fölkent papjaiként ignoráló aknamunkájuk ellenében az utolsó órában vagyunk, hogy felmutassuk közelmúltunk  valóságát, sárba tiport hőseinket, a „Magyar Messiásokat” ; mielőtt latoló gonoszsággal retusálgatnák vagy eloroznák őket fiataljaink elől „vén huncutok és gonosz ostobák”.

Ahogy akarták ezt Tisza Istvánnal, Tóth Ilonával, Mansfeld Péterrel vagy Mindszenty Józseffel. Bár pokoljárásuk sok részlete még mindig nem ismert, de például, tudjuk meg  Békés Márton történésztől, Mátsik György vérügyész ma is él, kiemelt nyugdíját élvezi a budai Naphegyen, és soha senki nem vonta felelősségre rémtetteiért. Pedig a jogtagadásra esküdt tanult kollégáival együtt ő is végrehajtója volt az alábbi dokumentumnak.

„Elvtársak! Mi, a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük.” – ezt Domokos József legfelsőbb bírósági elnök mondta 1957. március 28-án. Ezen az értekezleten volt jelen Mátsik György vérügyész is, aki Mansfeld Péter mellet még tizenhét emberre kért halálbüntetést.

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket.” – ezt meg Szamuely mondta 1919. április 20-án Győrben.

Szolzsenyicin definíciója nem évtizedeket, de évszázadot átívelően és mindmáig pontos, s különösen a kommunizmusnak az ember- és életellenes liberalizmussal kötött vérfertőző násza után az, merthogy ezek egymás ikertestvérei is.

A XX. század bűnben fogant, bőrünket, lelkünket égető sorscsapása, melynek „leheletétől meghervad az élet”.

Tzara 1918-as Dada-kiáltványában írta: „Dada nem jelent semmit… Azért írom ezt a kiáltványt, hogy kimutassam, lehet ellentmondásos cselekedeteket is egyszerre végrehajtani egy rövid lélegzetnyi idő alatt, a cselekvés ellen vagyok, és a folytonos ellentmondást szeretem, de az állítás ellen is vagyok, sem mellette, sem ellene nem vagyok, és senkinek nem akarok megmagyarázni semmit, mert gyűlölöm a jó ízlést.”

A gyilkos sorok éppen szenvtelenségükben riasztóak, nyugati időszerűsége meg akár ha Pandora szelencéjét idézné. A Faludy Györgyé mellett pedig viselhetetlenek :

„Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék, / sem múltam nem vagy, sem történelem, / de létem egy kioperálhatatlan / darabja, testrész, ki jöttél velem / az irgalmatlan mindenségbe, hol a / Semmi vize zubog a híd alatt, / melynek nincs korlátja.” (Ezerkilencszázötvenhat, te csillag):

Mindenszentek havának gyásza, egész pietása; halottak napjának, november 4-ének, a megtorlásnak, sortüzeknek, mártírjainknak emlékezete, az érzelmek hitelessége históriai háttér-ismeret nélkül, – úgy hiszem – méltatlanság, ünnep-kipipáló képmutatás lehet csak. Ahogy a pokoljárók szenvedése is legfeljebb „szomorú történet”, a vértanúság talán „tragikus sors”, s melyben éppen csak áldozatuk marad láthatatlan ; amiért „érdemes volt „ázni, fázni,/ csak a jövő kövén csirázni,/ vérszagú szörnyekkel vitázni”.

Mindszenty bíboros hercegprímásnak ez volt a jelmondata: „Devictus vincit! – Legyőzetve győz!” A kegyetlenül eltiport és megtorolt 1956-os magyar szabadságharc két vesztese szerinte az „erkölcsileg lezüllött világkommunizmus és a tétlen, megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szövetségével az élen”. S velük szemben „milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása, embersége, amely megmaradáshoz, felemelkedéshez biztosítékot, tartást adott.”

Veres József Ferenc