Itt bizony nincs radírozás!

Hat évtizede rajzol a hetvenedik életévének küszöbén álló Lengyel Péter, aki a városi könyvtárban – a Kossuth-díjas, régi barát Földi Péter megnyitójával – új kiállítással állt a nagyérdemű elé.

Szikrázó tekintet és csillogó derű, így nyit be az irodába, aztán már kabátja felakasztása közben értekezik, kerek és erős mondatok ezek, nincs kíméletet – jó hallgatni egy ilyen „régimódi” embert.

– Hát persze hogy Farkas bandi bácsi volt a mesterem – magyarázza –, több mint harminc évig voltam mellette, mindent tőle tanultam. Nem tűrte a kóklerséget, nem tűrte a halandzsát, mindig azt mondta, a mesterség az mesterség, a tudás mindenek felett, ezért is a legfontosabb: rajzolni, rajzolni, rajzolni!

Absztrakrot és alternívot azok csinálnak, akik nem tudnak egy kezet megrajzolni, mert kérem szépen, lehet itt a rózsaszín álmokat festeni, de azért a lényeg mégis csak a mesterségbeli tudás – tudsz rajzolni vagy nem?!

Péter előveszi a mappából magával hozott rajzait, közel félszázat, amelyek kimaradtak a kiállításból, az alkotások önmagukért beszélnek, a színvonal köztudottan az egekben, persze, persze, a megye egyik legleg rajzolójával diskurálunk.

– A jó kép a legfontosabb, hogy tetsszen az embereknek, minden más csak üres duma – fejtegeti -, a jó alkotás az, ami oda vonzza a tekintetet, ami megragadja az emberek figyelmét, aki erre nem képes, az olyan semmilyen művész, vagyis álművész. Jómagam a mai napig úgy rajzolok, ahogyan a Mester tanított: ceruzával, és itt bizony nincs radír! Amit egyszer a papírra teszel, az ott is marad!

Az utolsó években sokat alkotott a művész, nem számolta össze, de legalább négyszáz műve született, ahogyan ő fogalmaz, „nem ihlet kérdése ez, egyszerűen rajzolni kell”, igen, ő még a klasszikus alkotó, aki kibiciklizik Őrhalom határába, vagy az Ipoly-partra, nézelődik fél napot, felsikkeceli a látottakat, aztán otthon papírra veti.

– Sokat rajzolok, mert kedvem van hozzá – világítja meg -, ezért is csináltam meg a kiállítást. A bibliai történetek mindig is foglalkoztattak, de csak mostanság éreztem azt, hogy érett vagyok a megrajzolásukhoz. Tanítómesterem szavaihoz méltóan alkottam: akkor fordulj a közönséghez, ha van mondanivalód!

Valószínűleg ez volt életem utolsó kiállítása, ez már nem az én időm.

De senki ne értse félre: nincs okom panaszra, nem vagyok pesszimista ember! Ha ötven évvel ezelőtt valaki felvázolta volna, hogy ma hová jutok – hát, elégedett lettem volna! És még nincs vége, merthogy ötletem van, húú, de mennyi…

És amikor felveszi a felöltőjét, az ajtót kinyitva széles mosollyal visszaszól: rajzolni, rajzolni, rajzolni…

(szilágyi)

Fotó: Sümegi Tamás