Városunk emblematikus szobrának, Párkányi Raab Péter expresszív erejű alkotásának üzenet-értékű gondolatisága több okból is telitalálat. Egyértelműsíti a történelmi tényt, hogy a trianoni rokokós színjáték megrendezése valójában a kommunistáknak, a Kisantantnak, és a szabadrablást legitimáló, a sötét tömeg-erőknek, az etnikai gyűlölet-pogromozó csőcseléknek utat biztosító mészáros-munka szentesítése volt.

De a bosszú világ-rendező hatalmi tébolyában sokkal messzebb ment. Versailles kimosakodott, pomádés hentesei Európa közepén olyan üszkösödő sebeket hagytak hátra, melynek fájdalmát családok sokmilliója, és ezek sokmillió elhunyt felmenőinek igazsága szenvedi azt mindmáig. És ugyanígy száz éve büntetlen és visszhangtalan az a politikai genocídium is, amely íróasztalon, megvilágított térkép-szobákban népek-, határvonalak, érdek-számítások tili-tolijában, előre-tervezett feszültség-gócok tudatos konzerválásával, a potenciális helyi háborúk lehetőségének mérnöki kidolgozottságában, aláaknázva hagyta az egész régiót.

De telitalálat a szobor artisztikus hely-megválasztásában is.

Hamvas Béla írja: „A hely nem földrajzi táj, vagy tér-dimenzió, hanem géniusz. Mert a helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van, és nemcsak látvány, hanem géniusz. Ezért nem határozható meg, csak lerajzolható, mert nem kiszámítható, mert arc, és nincs belőle több, mint ez az egy. De van költészete, művészete és mítosza. A tájképfestés sem más, mint hódolat a hely géniusza előtt.”

Mint főterünk szobra is, mely úgy ragyogtatja „Hellyé” a teret, hogy gondolatiságával lelki minőségeket érint, históriai és artisztikus üzenetével megidézi hazánk, városunk hős védőit, és szellemiségük nyomát itt hagyó nagyjainkat.

A várost „hellyé” nemesítő Géniuszok így üzenhetnek most nekünk centenáriumi ünnepünkön a földi atyafiság, a „szent elődök”, „nagy rokonok” jogán.

„Szép az Ipoly völgye, szépen fekszik Balassagyarmat városa. /  Van múltja is. / Valamikor dicsőségesebb csaták vívattak azon bástyafalak alatt, melyeknek utolsó, pár lépésnyi maradványa szégyenkezve porlad a folyóparti fürdő kerti kuglizója mellett. / Más golyók, más tekék: török fejek, ágyúgolyók gördültek ott.”  1884.  Majthényi Imre ügyvéd, politikus

„Isten veled! Habár te szülted, / Élt itten egy-két jóbarát, / Kik igazért, szépért hevültek, / S gyermekeim te ringatád! / Ők itt születtek: nemesebb vér, / Faj, mely kegyelmet sohasem kér;/ Magammal viszem azokat, – / De kincset hagytam itt sokat! / E szív szabad, de nem feled…/   Te drága táj, Isten veled!” 1887.  Komjáthy Jenő

„A három város – Budapest, Debrecen, Balassagyarmat közül, nekem Balassagyarmat a kegköltőibb és legkedvesebb. Nem hagyott bennem semmi fájdalmat. Ellenkezőleg. Rágondolni a zavartalan, napfényes, tökéletes mesét jelenti. A védő, burkoló, édesen ragyogó irrealitást, az egyetlen idilli környezetet a föld kerekén.”

„Az utca végén az Ipoly, ez volt a világ legnagyobb csodája. A jegén tanultam meg korcsolyázni: a már lebontott régi fahíd mellől indultunk falkában a félelmes hírű Katlan- gödör és a Kürtös-patak felé.”

„Füttyszó…Ég veled régi város! / – Aki most belőled szökik, / az elmerülő hegyek, évek / mögött néha tündérországba téved / s veled most már csak ott találkozik.” 1924. Szabó Lőrinc

„Balassagyarmat. Te voltál bizony / az óriás város, Babilon, / hol felém jöttek a kirakatok, / mikor egy nap anyám idehozott, / s matrózruhát vásárolt nekem, / a forgatagban fogta a kezem, / talán most is a karját keresem.” 1940. Vihar Béla költő, újságíró, pedagógus

„Ha gondjaim, mint árnyak megzavarnak / hozzád futok haza – Balassagyarmat. / A gyermekkor a város szélin áll, / Enyém az ég és nincsen lehetetlen, / A „csapatom” ott vár a kisligetben, / s előttem buvik a cingár halál.”  1954.  Jobbágy Károly

Térkép lett a táj,/ az emlékezet/ már mindig elejt/ egy-egy részletet./ Térkép lett a táj/ s nevek, -ilyenek,/ hogy „Katlangödör”,/ meg „Feketevíz”/ Az emlékezet/ veszti fenekét,/ mint rozsdás vödör./ „Nyírjes”, „Kiskanyar”,/ „Papdomb”, „Nagyliget”,/ -„Kincsempuszta”…/ Menj fiam a szűgyi útra,/ a nyulaknak/ tépjél friss füvet,/ Térkép lett a táj,/ s tréfás versikék,/ és felhő a nyáj,/ mindent eltemet,/ megmarad a név:/ „Strézs, Hugyag, Varbó,/ a csitári vak ló”. 1957. Nyéki Lajos költő, műfordító, kritikus; Franciaországban él.

„Balassagyarmat, / nagy a hatalmad, / magadhoz vonzol újra s újra, / visszaeső bűnös fiadnak/ védője vagy, s mentőtanúja.”

„Ipoly-part, cirpelő,/ széles határmező, / megértettem, üzentél:/ Ülök a teraszon- / széna-illat oson / egy park felől pihegve, / Az Ipoly rétje küldte! : / a gyermekkor üzen…/ Lecsukódik a szem, / egybeolvad a föld, ég / s mindent betölt az emlék.” 1957. Polgár István költő, újságíró

És köszönjük a címet; Vörösmarty barátjától, Szemere Páltól kölcsönöztem ünnepünkhöz.

Veres József Ferenc