„A világot néhány száz, soha erre a funkcióra meg nem választott és demokratikusan el nem számoltatható ember irányítja.” – írta ezt több éve Lóránt Károly közgazdász. A tudós elemző állítás igazságtartalma mára napnál világosabb, de különösen most, a százéves történelmi emlékezet visszfényében még tisztább a kép. Ahogy a sokat megélt magyar kollektív tudatban a korszak mába nyúló párhuzamaival döbbenetes megfelelések villannak, úgy vezetnek déja vu-érzéseinkhez a históriai események háttér-színeiben az évszám-kapcsolatok is.

Lenin Állam és forradalom c. művében a hatalomátvétel legfontosabb feltételéül az időpont megválasztását hangsúlyozta. Jól tudta ezt, ugyanis legszemélyesebb alanya volt a történéseknek. Hogy kiiktassák a háborúból, 1917. április közepére a németek bevetették a legvisszataszítóbb fegyvert Oroszország ellen: Lenint, őt magát. Aztán a Midas királyok, Medicik, Fuggerek méltó utódai, a Wall Street-i nemzetközi bankárok, Berlin 50 millió márkájával, kormánygarancia mellett jogot kaptak a hatalmas orosz altalajkincs kitermelésére. No és az egész promójaként a titkos terv eredményét, a dicsőséges Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, mely megrengette, mellesleg lepusztította a világ egyharmadát potom 70 évre. Déja vu. Akár ma is történhetett volna? – amúgy a folyamatos-jelenben, más helyen, más szereplőkkel, de hasonló forgatókönyvvel, dramaturgiával, szcenikai megoldásokkal?!

A történelemszemlélet fanyar humora szerint: „A Komintern nem más, mint az Európai Unió nagyapja.” Déja vu. Célzott helyre, jó időben, a Vezér utasításával a bolsevik ügynökök elindulnak, hogy „nemzetközivé legyen a világ”, s két év után „vörös rongyokba öltözik” Budapest. Szamuelyék álcázott hadoszlopa feneketlen felfordulást teremtett, s a zűrzavarban az állam intézményei megrendültek, rendje felbomlott, s az erkölcsi, jogi és szellemi romokon az „új eszme” hatalmi rendszere ülte torát. Minden nyomorúságunk, szegénységünk, háborús kimerültségünk, kiszolgáltatott árvaságunk ellenére, ebben mégis a lélekgyilkosság volt a legkegyetlenebb, mely a nemzet maradék hitét is elorozta, s élő halottá tette.

Mondják; a szörnyűnél is rettenetesebb volt a tatár kivégzési módszer, a gerinctörés. Az elítélt élve maradt, de tehetetlenné vált. Rettentő kínok közt megbénult, nem mozdulhatott, hogy elmásszon valahova segítségért, és senki sem mert hozzálépni, hogy tegyen érte valamit. A nemzet 1919-es gerinctörését, ördögi előkészítését, rituális technikáját szemléletesen eleveníti meg Thormay Cecil Bujdosó könyve. Ilyen minőségében úgy illeszkedik forrásértékű műveink sorába, mint sorstragédiáink krónikái, akár 1243-ból Rogerius Siralmas éneke.

Déja vu; kísért a múlt; „a kommunizmus kísértete járja be Európát” – Indító mondatunk kulcsszava, az időzítés is úgy volt tökéletes, ahogy Pétervárott történt. Lenin és a bolsevikok NGO-i így jöttek beteljesíteni az Áprilisi téziseket. Ami az elszámoltatást illeti; ebben az orvtámadásban a szabadcsapatok harcosait azonban soha, senki nem választotta politikai feladatra, tehát éppúgy nem lehet őket a nép, a démosz képviselőinek tekinteni, ahogy Max Warburg Leninjét, Rockefeller Trockiját vagy a Soros kezéből csócsáló hivatalnokokat, – tekintve, hogy „világrendező” úr nagyon gazdag ugyan, de éppúgy illegitim. Ugyanígy az államot „gazdaállatnak” tekintő élősködők, az NGO-k szabadcsapatos gátlástalansága is.

A fenti megfelelések történéssorozatából kihagyhatatlan a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulása. Nem kell megijednünk, erre nem tegnap, vagy a múlt héten került sor, hanem éppen hetven éve, 1949. február 1-jén.

Addigra „nagy utat tett meg a magyar demokrácia”. Likvidálta a parlamentarizmust, a szabadságjogokat, a nem kollaboráns pártokat, a független bíróságokat, az önkormányzatokat, egy szóval a jogállamot. És az uralomra jutott kommunista párt kiszolgáltatta az országot egy birodalomnak, és egy teljesen elhibázott politikai, gazdasági kísérletnek. A magyar népfrontba minden olyan politikai erő odakéredzkedett, amely nem hitt a jogállamban, parlamentarizmusban. Elsősorban azért, mert tudták, hogy jogállami keretek között, külső segítség nélkül a hatalmat nem bitorolhatnák. Csak az erőszak maradt, és a hazugság, a hamis szólamok. Így kezdődött: Gyűlölöd a megszállókat? Gyűlölöd a fasisztákat? Akkor köztünk a helyed! Aztán így folytatódott: Gyűlölöd a reakciósokat, a régi világot? Gyűlölöd a klerikális reakciót, a kulákot? Gyűlölöd az ellenséget? Köztünk a helyed! Aztán: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” És most, hetven év után mintha megint ezt látnánk. Déja vu! „Gyűlölsz? Köztünk a helyed!” Mindegy, ki vagy. Csak gyűlölj és állj közénk! És csináld, amit mond a Vezér!

Hála Istennek és egészséges népünknek, ez ugyan „fosszilis” jelenség, de azért maró a füstje.

George Soros magánháborújának áldozatai a jelek szerint nem tudják, hogy mi történik velük. Inkább eszmehősöknek képzelik magukat és keményen dolgoznak. Minden kormányt bomlasztanak, amelynek működése nem tetszik nekik, vagyis az általuk képviselt tőkének. Azaz a Nagyúr pénzének.

Ady is száz éve hunyt el… Talán a Vér és Aranyban is találunk még megfelelést?!

 Veres József  Ferenc