Idén kezdi a hetedik évtizedét városunk közismert művésztanára, aki Nagymaroson éli aktív nyugdíjas életét – a Horváth Endre Galériában nyílt fotókiállítása kapcsán diskuráltunk Pénzes Gézával.

Negyvenkét fotót hozott Gyarmatra, vannak köztük tájképek, portrék, emberi pillanatok – mi a közös bennük?

Elsősorban az fontos, hogy a kép jó legyen! Nemcsak a témája, a kompozíciója, színvilága, de az esztétikai értéke is haladja meg az átlagost. Az sem véletlen, hogy emberi arcokból 10 kép, életképekből pedig 9 került bele a kollekcióba, számomra mindig is az ember volt a legérdekesebb téma. Portréknál az egyéniség kisugárzása a legfontosabb. Sokat jelent, ha a modell és a fotós jól ismerik egymást, természetesebb kép készíthető. Az életképeknél az érdekes pillanatok megragadása a cél.

13 évesen kezdett rajzolni, 19 évesen festeni és 30 évesen fotózni, mostanság melyik a kedvenc?

Természetesen most is rajzolok, festek, fényképezek. A digitális fotótechnika rengeteg előnnyel jár a filmeshez képest, nem a képminőség tekintetében, hanem a gyorsaságban. A rajzolás gyakrabban, festés ritkábban kerül előtérbe. Minden évben megyek művésztelepekre az Alföldre és Erdélybe. Legújabb tennivalóm pedig új lakhelyünkön és környékén élő alkotókkal kapcsolatos, ugyanis két hónappal ezelőtt megválasztottak a Dunakanyar Képzőművészeti Egyesület művészeti vezetőjének. Igyekszem mindenkinek segíteni, hogy a jelenlegi szintnél feljebb tudjon lépni.

Mit jelent az alkotás?

Nem vagyok robbantó típus, sohasem gondoltam arra, hogy valami nagy újdonsággal fogok előrukkolni. Cél a látható világ (Orbis Pisctus) számomra értékes és fontos részleteinek, jeleneteinek megragadása. Természetesen nemcsak a realitás számít a megjelenítés során. Ha valamit szeretnénk kiemelni a látványból, akkor azt ragadjuk meg, nem sokat törődve a környező részletekkel. Ezt nevezik absztrakciónak. Úgy gondolom, hogy a tollrajzaim és a rézkarcaim ennek a szemléletnek felelnek meg. Ugyanerre törekszem a festészet során is, de igazából grafikus alkat vagyok.

Ma már szinte mindenki fotózik – többnyire a mobiljával – és a kattintásait számolatlanul tölti fel a facebook mocsarába. Van még becsülete a valódi fotózásnak, az igazi fotósnak?

A mai eszközök technikai szempontból bárki számára lehetővé teszik, hogy megragadják a pillanatot. Azonban továbbra is az a legfontosabb, hogy a kép miféle jelenségről, mikor, hol, milyen fényviszonyok között, milyen képkivágással és egyáltalán miért készül el? A rutinos fotós nem ezrével kattintgat, inkább megvárja a megfelelő pillanatot. Véleményem továbbra is az, hogy egy jó képnek keretben és falon van a helye. Egyébként nem vagyok Facebook-tag, nem látogatom azt a közösségi oldalt. Egyrészt azért, mert egy 600-800 milliós “közösséghez” tartozni nevetséges dolog lenne. Másrészt azért, mert információim szerint tele van önáltató, hazug, gyalázkodó írásokkal, nem is szólva a naponta feltöltött fotók millióiról. Ami pedig egyszerűen hihetetlennek tűnik számomra: az utcákon gyalogló, vagy tömegközlekedési járművön utazó emberek harmada bele van bújva az okos telefonjába. Fészbúkolnak. Ahelyett, hogy a való világgal foglalkoznának.

Mindig is pedagógusnak tartotta magát, hogyan látja a mai tanárokat?

A tanítói-tanári hivatás az egyik legfontosabb, amire vállalkozhat egy ember. Egy esztéta ismerősöm azt mondta még a szocializmusnak nevezett rendszer idején, hogy igazából három “szent” hivatás létezik. A tanító/tanár a fiatalok gondolkodásáért, tudásáért, emberhez méltó viselkedéséért felelős. Az orvos a testi, esetleg szellemi egészségéért dolgozik. A pap pedig a lelkünket gondozza. Ezeknek a feladatoknak már régebben sem felelt meg mindenki, az újabb időkben pedig még kevésbé. A pénz lett az isten, nem a hivatás és a felelősség. 1973-ban szereztem meg az első tanári diplomámat. Sajnos már akkor is csak a végzős növendékek fele, vagy harmada maradt tanár. A többiek a pénz, a haszon után loholtak.  A pedagógusi hivatás megbecsültsége az előző és a mai politikai rendszerben sem nevezhető igazán elfogadhatónak. Többet érdemelnének. A szülőktől és a társadalom többi tagjától is.

Több száz fiatalba plántálta a művészet szeretetét.

Sok tanítványomból lett komoly alkotó művész és olyan hivatású ember, akinek segítségére van a rajz- illetve festő tudás. Ma már sikeres képzőművészeti alkotó embernek nevezhetők például Czudor Beáta, Farkas Máté, Galbács Tamás, Kakas Réka, Kramlik Máté, Kusnyár Evelin, Molnár László, Pécsi Kornélia, Petró György, Poór Dorottya, Szenográdi Szabina, Tornyos Márton, Varga Tímea. Természetesen büszke vagyok rájuk és igyekszem figyelemmel kísérni pályájukat.

Mennyire telnek aktívan a nyugdíjas évek? 

Nyugdíjasnak lenni nem olyan jó, mint azt sokan gondolják, 65 éves kor felett egyre nehezebb olyasmikkel megbirkózni, mint két évtizeddel korábban. Azt tartjuk fontosnak a feleségemmel, hogy eljussunk olyan helyekre és eseményekre – színház, koncert, kiállítások -, ahol jól érezzük magunkat. Fiatalabb korunkban erre kevesebb volt az esély.

Szilágyi Norbert