Minden kapu titkokra nyílik, s a lefüggönyözött ablakokon túl egy univerzum képes kitárulni. Egri István és Kőszeghy Attila amatőr népművészek legújabban a Hősök temetőjébe készítettek székelykaput. Ennek apropóján érkeztünk Pista bácsi házába, de vannak beszélgetések, amelyeket képtelenség mederben tartani.

Amíg egyikük a fotóst vezeti körbe, addig másikuk derűs arccal üdvözöl. Köröttünk meghatóan szép, káprázatos faragások, amelyeknek illata van, tapintása, története. Ez itt most az érzékek hedonista tánca; elveszni a részletekben, rácsodálkozni a művészi tudatosságra, hátrahőkölni a tökéletesség profán megtestesülésétől. Két lábbal a földön álló formavilág ez, semmi posztmodern nyavalygás vagy érthetetlenség. Van helyette kanász, juhász; tavasz, nyár, ősz és tél. Rend, átláthatóság és ritmus. Pista bácsi így magyarázza: „ha az áttört szerkesztést megnézzük, a folthatást látjuk először. Kiszurkálhatunk egy négyzetrácsos lapot, a folthatás egyforma lesz, de nem lesz ritmusa. Ám ha például az egymás mellett lévő leveleknél szögeltérés van, az ritmust ad neki.”

A régi palócok (is) diploma nélküli filozófusok voltak. Egy egész boldogságfilozófia bontható ki ezekből a faragásokból. Ha az életben ritmus van, akkor a faragás is ritmusra épül. Ha rend és átláthatóság uralja a világot, akkor a faragás is ezt tükrözi. Az elemeknek kötődniük kell egymáshoz, különben valami kiesik a képből. Ha a faragvány kettős természetű – esztétikum és funkció –, akkor a mesterember életében ugyanígy megjelenik ez a kettősség: alkotás és polgári foglalkozás, több öröm, kevesebb akarás. Mert csak az egyensúly az életképes forma.

Mintha csak Mikszáth palócai közé keveredtünk volna, humoros anekdoták sorjáznak, röpködnek az ismerős nevek, mesésen idilli az egész, mert ez a két mesterember ilyen minőségekkel igyekezett megtölteni az életét, és persze a miénket is. Otthagyták lelkük lenyomatát a skanzenben, a református templom előtt, az emlékműveken, sőt az óvodák kertjében is, amíg az Unió közbe nem szólt a szabványaival…

„Jakus Juli minden évben elviszi versenyre ezt a széket, ebből mondják a mesét a kis mesemondók”- veti közbe Pista bácsi, aki büszke mesterember. Nem is tagadja, őt a siker is motiválta. Rengeteg díj, kitüntetés a polcon, vendégkönyv az asztalon. Van is mire büszkének lennie, nem mindennapi szépségek keltek életre a kezei alatt. Hiúságát néha megbánta. Azért nem kapta meg a népi iparművész A kategóriát, mert nem fogadta el a zsűri feltételét. „Nekem ne szóljon bele senki!”- tiltakozott a forrófejű ifjú, s a papírmunkának vége is szakadt. De hát ki bánja, ha ott a Gránátalma nívó díj? A tanítványok köszönnek, mert évtizedeken keresztül vezetett szakkört a városban, Párkányi Raab Péter is tőle tanulta a faragás alapjait. Oktatott országos népművészeti alkotó táborokban, munkái bejárták az egész országot, s ők maguk is szerveztek táborokat, ez adta fiatal éveik ritmusát. Eközben olyan feledhetetlen élményeket szereztek, hogy máig kitart a derűből, amit akkor a sejtjeikbe építettek.

Attila nem ilyen bőbeszédű ember. Nagyon szerény az eredményeire is, csak néha elszólja magát. Ott maradt a flanel ingen is pár pici forgács, mint egy hajszál a kedvessel való találkozó után. Nem hiába, egy ilyen szerelmet nem lehet elfelejteni, sem letagadni. De vajon miért pont ő? Azt mondja, mert a fa szépen hagyja magát, melegebb, és mindig él, mozog, csak a tűzben lobban el. Élvezet az egész, mert meg kell szenvedni vele. Tele van bizonytalansággal a munka, hogy jól sikerül-e. Ha kevesebb is az esemény, ha a múlté lettek azok a híres táborok, akkor is lobog a lélek tüze. Ahogy ők mondják – gurgulázva, ragyogó arccal -, azért alkotnak jó párost, mert kiegészítik egymást. Az egyik belevág a nagyjába, a másik letisztázza. No, nem, mintha bármi is kihívást jelentene nekik, ha faragásról van szó, csak épp így adja helyzet: egyszer vezetni, másszor kéz alá dolgozni.

1944-ben születtek mind a ketten. A felmenők között találunk egy-egy különös kézügyességgel megáldott nagypapát, a Kőszeghy családban egy fegyverművest, egy párizsi világkiállításon is szereplő bőrdíszműves apát. Egyikük Földesen, másikuk itt született. Mindketten a vastól indultak, Kőszeghy Attila a Vasértnél dolgozott, ott faragott először egy fagerendába férfialakot. A katonaságnál nemes származéknak csúfolták neve miatt, és ferde szemmel néztek rá, mert a zászlóaljból egyedüliként látogatta a templomot. István műszerésznek indult, ez volt a tanult szakmája, de a katonaságnál egy tiszt észrevette tehetségét, és szakmai segítséget is kért neki. A gyarmati vasútnál kapott végül munkát, feleségét is itt ismerte meg. Kezet mostak épp, akkor kérdezte meg a lány, hogy nem alföldi-e. Kiderült, hogy a lány nagyanyja szintén Földesen született, fél év múlva házasok lettek. Aztán az István által vezetett, vasutasoknak szervezett szakkörbe járt Attila bátyja, ő vitte magával az akkor már az erdészetnél székeket faragó fiatalembert, s a szálak végzetesen összefonódtak.

De meg is mondták az öregek, hogy az elemeknek kapcsolódniuk kell! Az áttört mintás palóc pedig a lelkünket szólítja meg: az ősök súgnak általa. Ha közel hajolsz, meghallod, hogy hazahív, és garantáltan haza is vezet.

Kanyó Kinga