Márai Sándor a huszas években a párizsi parlament újságírói tudósításait csak azért vállalta, hogy a beszélt nyelvet „első vonalból” tanulmányozhassa. Szellemi kalandozásának egyik nagy élményéről írta: „A politikán túl az ékesszólás és a stílus szabadiskolája volt a francia parlament; a szónok előadásmódját, jelzőinek tisztaságát és élességét, állítmányainak erejét, mondatkötéseinek zenéjét legalább olyan figyelmesen bírálták, mint politikájának érveit.”

S most,100 év után a többségi társadalmuk s jobboldali képviselőik azon dolgoznak, hogy egy polgári mozgalommal elejét vegyék annak, hogy a világ normális fele kiröhögje őket. Ugyanis a valóságnál, a természetnél – és úgy általánosságban véve a normalitásnál – nincs utálatosabb dolog a liberalizmus számára, így aztán vajúdtak a hegyek, és egeret szültek; a francia nemzetgyűlés a minap megszavazta, hogy az eddig használt apa és anya „jelölések” helyett a jövőben a „szülő 1” és „szülő 2” megnevezéseket kell majd használni.

Ez a – medgyessyzmussal élve – „ócsítás” azonban az „értelmet” trónra emelő, majd a „gloire”-on, a nemzeti „dicsfényen” igen nagyra növekedett gall-tudatnak is sok volt, s feltehetően keményebben élhették meg „találmányukat”, mint mi, idehaza az ellenzék ripacs-díjas nagyhalál bemutatóit, vagy a képviselő elvtárs-polgártársak anyanyelvismereti minőségének küszöb alatti debütálását. Hiába hogy közel-plános arcképeik, és mély töprengésre okot adó verbalitásaik sejthettek már ilyesmit talentumaikról, szerénységük mégsem rejthette azt el, s íme, most úgy ragyog az, mint rézkilincs a kocsmaajtón. A franciák most ebből kimaradtak.

S ha előző cikkemben a történelmi megfelelésekről, most változandóságairól, ellenirányú   párhuzamairól is azért írhatok, mert ezek üzenetei is mába hangzók és nagyon beszédesek.

Például fentiek igen sajátos „alkotásából” nem nehéz ráhibázni alkotójukra; bolsevik-jakobinus-liberálisék nemzetgyűlésében nagyívű találmányukhoz most a „Nyitottság”-ot kellett trónra emelni, s így „találkoztak az eszme-barrikádokon” poszthegypártiak, posztveszettek, posztmarxista ötvennyolcasok, s persze az Élysée-palota „népszerű” nagyura.

Hogy 100 éve még nem volt ilyen egyszerű saját nemzetüknek öngólt rúgniuk, Márai sorai után elgondolhatjuk, de hogy 4 évtizede milyen szelek lengették nemzeti trikolórjukat, tanulságos lehet egy felmérés, melyet érettségi előtt álló gimnazistákkal készítettek, s melyet akkor a Mozgó Világ közölt. Ugyanezeket a kérdéseket francia diákoknak is feltették. Lássuk az idekapcsolódó legfontosabbakat!

A franciák 95%-a tudta, hogy hol és hány honfitársa él az ország határain kívül; a magyaroknak csak 27%-a tudta, hogy határainkon túl is élnek magyarok. 40%-uk úgy vélte, hogy magyarok csak Magyarországon élnek – “akik nem Magyarországon élnek”, mondták, “azok nem magyarok”. Döbbenetes más összevetés is; például hogy a franciák legbüszkébbek (az első öt sorrendjében) arra, hogy franciák, aztán Napóleon, Bleriot, a Pompidou Központ, s a francia impresszionisták következtek. A mieink 52%-a nem ismert olyan történelmi személyiséget vagy kulturális teljesítményt, amelyre büszke lehetne. De büszkék a földalattira (31%), hogy látták Bécset, Rómát, Párizst (27%), Károli Gáspárra (16%), és a Szent Koronára (7%). (Akkor jelent meg a díszkiadású Biblia-fodítás, és akkortájt kaptuk vissza a koronát.)

A franciák szégyellték (százalék-sorrendben lefelé), hogy autóiparuk nem bírja a versenyt, hogy Napóleont a reakció száműzte, hogy korrupció van Franciaországban, s hogy a francia lányok kissé laza erkölcsűek. A magyarok; hogy fasiszták voltunk (24%), hogy az 1918-19-es forradalmak elbuktak (23%), hogy Magyarországon nem egyenlő eséllyel lehet bejutni az egyetemre (11%), s hogy rossz a magyar foci (9%). A magyar megkérdezettek közül, szám szerint, csupán heten vélték úgy, hogy nincs miért szégyenkezniük.

Az egyik legjellemzőbb kérdésre, hogy 2500-ban lesz-e még Franciaország, a francia diákok 100 %-a azt válaszolta, hogy természetesen lesz. A magyar diákok 40%-ának az volt a válasza, hogy “ez nem magyar ügy, hanem a szocializmusé”.

S végül: arra a kérdésre, hogy ha Franciaország a jövőben megszűnik, mi lesz ennek az oka – egyetlen francia diák sem válaszolt, mondván, hogy ez értelmetlen kérdés. De mit gondoltak a magyar diákok hazájuk jövőjéről? 39%-uk úgy vélekedett, hogy ha ez bekövetkezik, a fejlődés következménye lesz. 11% vélte úgy: országok, népek egymásba olvadása nem ismer alternatívát. Az Úr 1983. esztendejében!

S hogy azóta változott a világ? Igen! A történelem sajátos törvényei olyan pókerarccal működtek, amilyen szenvtelen közönnyel mutatják magukat a fenti számok, százalékok. De mögöttük beszédesek – örömmel, haraggal, szomorúan, dühödten, féltőn, sírva, ujjongva vagy reménykedve emberek, csoportok, népek, nemzetek, életek, sorsok. Ugyanúgy, mint most is, amikor a kommunista áldozatok emléknapján, „ajándékba kapott” 50 évünkre gondolunk, és arra, hogy sokan, nagyon sokan azt sem tudják, miből maradtak ki!

„Ó boldog tudatlanság!”

Veres József Ferenc