Bár a rendkívüli népszerűségnek örvendő Báró február utolsó hetében szokott hazaérkezni, mégsem adjuk fel a reményt, hogy viszont látjuk szeretett gólyánkat. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivőjével, Orbán Zoltánnal beszélgettünk az őrhalmi sztárról.

Mit lehet tudni jelenleg a gólyáról?

Bárónak már 2017-18 őszén-telén nem sugárzott a jeladója, tavaly tavasszal mégis megérkezett. Az Egyesület munkatársai többször megpróbálták, ám a jeladót mégsem sikerült kicserélni. Egy ilyen méretű felnőtt madarat nehéz sérülés nélkül befogni. Augusztus végén éledt fel újra a jeladója, és szeptember 25-én érkezett az utolsó jel Izrael és Libanon határvidékéről.

Mi állhat Báró késlekedésének hátterében? Lehet összefüggés a madármészárlásokkal?

Egy fehérgólya biológiai determináltsága okán 25-30 évet is élhetne, de a jelenkori civilizációs viszonyok között ez lényegesen lerövidül. A gólyák életmódjuk miatt fokozottan ki vannak téve az áramütés kockázatának, ami vonuláskor minden 100 négyzetkilométeren tényleges veszélyt jelent rájuk nézve. Ezen kívül útjuk során sokszor táplálkoznak szeméttelepeken, ahol műanyag hulladék és más veszélyek a pusztulásukat okozhatják. A Közel-Keleten a szeméttelepeken gyakran égetést alkalmaznak, így előfordulhat az is, hogy a parázsló szemétbe lépve leperzselődik a madár lábujja. Végül a közösségi média is felkapta a térségben széles körű vadászatról szóló információkat, mely szintén óriási állományvesztéssel jár. Végső soron 100 gólyapusztulásból 70-90 nem természetes okra vezethető vissza.

A mediterrán madármészárlás tehát csak az egyik lehetséges ok?

Így van, de ez sem újkeletű probléma. A Mediterráneumban évezredek óta kulturális hagyománya van az átvonuló madarak vadászatának. Sok vidéken ezek a madarak még ma is fontos húsforrásként szolgálnak a szegény emberek körében, emellett persze kedvtelésből is lőnek rájuk. A BirdLife International jelentése szerint évente átlag 25 millió madár pusztul el a Földközi-tenger térségében az illegális vadászatban. A sort Egyiptom (5.7 millió) és Olaszország (5.6 millió) vezeti, majd csökkenő sorrendben Szírián és Libanonon kívül Ciprus, Görögország, Franciaország is érintett, s egy százalékos különbséggel követi Líbia fél millió madár áldozattal. Az átvonulással járó veszteségeket a fajok a múltban gond nélkül kiegyenlítették. Mostanra ez a helyzet azonban gyökeresen megváltozott. Az 1960-as évektől a nagyüzemi mezőgazdaság és napjainkra a klímaváltozás csökkentette olyan mértékben a fészkelő párok szaporodási lehetőségét, hogy ezzel együtt az átvonulás közbeni pusztulás már érzékenyen érinti az állományokat. Tehát ha 100 párból Európában már csak 10-30 költ, akkor a vonulási útvonalon zajló vadászat fokozottan veszélyes a fajok fennmaradása szempontjából.

A civilizációs veszélyek dacára van még esély arra, hogy Báró is megérkezik?

A hazánkban élő gólyák zöme március második felében, április elején tér vissza. Út közben is érhetik őket sérülések, amik miatt hosszabb ideig pihenniük kell. Messze vagyunk még attól, hogy 100 százalékos biztonsággal lemondjunk róla.

Ha esetleg Báró mégsem foglalja el a fészkét, a tojó visszatérhet, és az átvonuló hímek közül valamelyik párjául fogadja. Annak, hogy a fészek lakott lesz, 70-80% az esélye. S bár a 10-11 ezres hazai fehérgólya állományból Báró csak egyet jelent, a miatta érzett aggodalom számos problémára ráirányítja a figyelmet. Vajon megőriztük-e azon kevés költöző madár élőhelyét, akik szerencsésen hazatérnek? Vigyáztunk-e a fákra, bokrokra, ahol fészket raknak? Figyelünk arra, hogy a törvényben meghatározott időben és módon végezzük el a fészkelő helyekkel kapcsolatos tennivalókat? Tiszteljük-e annyira a természetet, hogy nem avatkozunk bele a vadállatok életébe, vagy kontár módon az ökológia helyébe szeretnénk lépni?

Kanyó Kinga

Fotó: Torjay Attila és facebook