Zenélt a legendás Baked Potato színpadán, végigjárta az ikonikus klubokat, háromhetes kaliforniai kiruccanással a háta mögött sem látja másként a világot, csupán megerősítést kapott hitében – az Edda Művek gitárosával, Alapi Istvánnal diskuráltunk.

Három éve jártál a tengerentúlon, az akkori élmények hatására született legutóbbi, L.A. On My Mind című albumod. A mostani kaland is eredményez egy cédét?

A helyzet most is hasonló, ugyanis ezúttal sem terveztem, ám a hazaérkezés után ismét jöttek az ötletek, néhány nap alatt rögzítettem öt nótát. Most már nem kétséges, lesz új album.

Rock vagy fusion?

Megtartja a rockos vonalat, de mindenképpen törekszem arra, ne legyen egyenes folytatása az előzőnek, tehát ne érezze senki úgy, hogy az L.A. On My Mind-ról lemaradt nótákból dobtam össze a lemezt. Más lesz.

Vége a fúziós korszaknak?

Imádom a fusion-t, a mai napig gyakran hallgatom, a legtöbb kedvencem is itt alkot, ám mostanság nincs üzenetem e műfajban.

De hát a rock haldoklik, legalábbis évek óta ezt halljuk a honi mindentudó véleményvezérektől. Amerikában már kivérzett, kiterítették?…

Hát hogyne, a Föld meg lapos! Jól tudjuk, mi az oka annak, hogy bizonyos körök, bivalyerős média háttérrel, azt a látszatot szeretnék kelteni, hogy végóráit éli a rockzene, s megpróbálják azt a koncepciót követni, hogy amit elég sokszor hallanak az emberek, azt előbb-utóbb el is hiszik. Van az a mondás, amit nagyon utálok, hogy a mennyiség egy idő után minőségbe megy át, vagyis azt gondolják, ha sokáig tolják le az emberek torkán a katasztrofálisan igénytelen valamit, akkor a közönség már nem is akar mást fogyasztani. Magyarországon ez a helyzet, de Amerikában teljesen más a képlet. Nem hogy nem haldoklik a rock, de a tizenéves srácok még mindig gitárhősök akarnak lenni, a rádiók agyba-főbe nyomják a rockot, a klubokban pezseg az élet.

Sokat hallgattál rádiót?

A napi többórás autós utazások alatt volt rá idő és mód. Mondanom se kell, rengeteg adót lehet fogni, de mindenhol zenészek által hangszereken játszott zene szól, még a popdalok is igényesek, véletlenül sem hallani az itthon agyonjátszott nem is tudom micsodához hasonló gagyit. A rock ezerrel dübörög, a klasszikus bandáktól az újabb sztárokig mindenkit játszanak.

Mi a helyzet a klubokban?

Los Angeles-ben köztudottan egymást érik a legendás helyek, természetesen jó néhányat felkerestem, az ikonikus Rainbow és a Whiskey A Go-Go mellett tucatnyi hasonló nagyságú és minőségű klub várja a rockhíveket. Teljesen mindegy, hogy hétfő vagy péntek van, mindenhol telt házzal üzemelnek kora hajnalig, olyan érzése van az embernek, itt senki sem megy másnap melózni, hahaha! Megéri figyelni az esti bulikra, mert gyakran kikerül a „sold out” tábla a nyitás után fél órával. Mondjuk ezen nem lehet csodálkozni, hiszen az egyik nap Steve Vai és Billy Sheehan van színpadon, másnap Steve Stevens nyomja Carmine Appice-szel, a harmadik helyen meg Nuno Bettencourt gitározik. Azt már mondanom se kell, nagyon jó cájgokon atom megszólalás taglózza le a publikumot, amely mindenhol elképesztően hálás, hihetetlen lelkesedéssel ünneplik a fellépőket.

Nem csak jártál, de játszottál is a legfontosabb fusion klubban!

A Baked Potato a legleg fúziós hely, 1971-ben nyitott a Studio City-ben, Hollywood felett, aki számít a műfajban, az már mind megfordult itt. Hihetetlen egy hely, hiszen egy kis barakkról beszélünk, amely befogadóképessége mintegy nyolcvan fő, a színpadot egy húszcentis pódiumocska jelenti, a keverő függőlegesen van felrögzítve a falra a bejárat mellett, tehát ha valaki szemétkedni akar, akkor koncert közben odanyúl és eltekergetheti a potikat, hahaha! A hét minden estéjén két koncert van, 15 dollár a belépő, de például amikor Steve Lukather játszott Keith Carlock csodadobossal, meg a Gov’t Mule basszerosával, no az 35 dolcsiba került. Hétfőnként általában jam night-ot rendeznek, egy ilyen estén felléptem egy alkalmi formációval, ami nagyon jópofa dolog volt, legfőképpen azért, mert elmondhatom, hogy játszottam a legleg klubban, hahaha!

Milyen az elit jazz klub, a Catalina?

Ez a Sunset Boulevard-on található, teljesen más dimenzió, több száz ember befogadására képes exkluzív terem, alapból 35 dolcsi a belépő, s mivel asztaloknál ülsz, elvárják a folyamatos fogyasztást. Simon Phillips Protocol projectjét néztük meg itt, Greg Howe gitározott, és elit ide, elit oda, baromi hangosan szólt az egyébként természetesen szenzációs buli!

Hogyan tetszett a világ legfontosabb hangszervására?

A NAMM-on legutóbb bemutatóztam, most látogatóként szinte mindent végignéztem, még mindig nagy élmény. Külön örültem, hogy a három évvel ezelőtti márkatársak, mint például Frank Gambale vagy Greg Howe, ismerősként veregettek hátba, egy pohár ital mellett jól eldumálgattunk.

Vettél valamit a Guitar Center-ben?

Ott nem, de a Sam Ash Music Stores-ban kellemes meglepetésben volt részem. Egy hangszer kipróbálása közben odajött egy kedves fickó, aki megkérdezte, melyik menő bandában játszom, mire megmutattam neki a youtube-on. Negyedóra múlva visszajött hozzám, álmélkodva kérdezte, te ekkora sztár vagy Európában?! Kiderült, ő a főnök, akit csak polgármesternek szólítanak, csináltatott közös fotót, a kép két nap múlva már fenn volt az áruház falán, ahol a legnagyobb gitárosok láthatóak, Rick ezt megosztotta a facebook-ján is, azzal a szöveggel, hogy újabb gitárhőssel barátkozott össze! Régóta kerestem egy ritka effektet, pár nap alatt megszerezte nekem, mikor bementem érte, a dobozon ott fityegett egy cetlin az utasítása az eladóknak: A nagyon híres Istvánnak!

Mi a legfőbb üzenete a kaliforniai kiruccanásnak?

Tulajdonképpen semmi különös, nem látom másként a világot, csupán megerősített a hitemben: mindig mindent teljes odaadással, maximális felkészültséggel kell csinálni, legyen az a napi gyakorlás vagy az esti fellépés. Mindig 100 százalékot kell nyújtani, de legyen az inkább 110!

Az L. A. On My Mind album azért megérne egy próbálkozást a tengerentúlon is…

Maradjunk annyiban, vittem harminc cédét, szétosztottam arra illetékesek, menedzserek, stúdió tulajdonosok, szakírók között.

Az új album mellett új projectről is hallani…

Túlzások nélkül mondhatjuk, hogy az amerikai, de nagyon is magyar Téglás Zoli világszerte ismert énekes, bandájával, az Ignite-tel bejártak szinte minden kontinenst. Jól összebarátkoztunk, fel is léptem vele, közös formációt tervezünk. Két dalt már megírtam, Zoli hamarosan felénekli. Van fantázia ebben az együttműködésben is.

Szilágyi Norbert