Ami késik, az jön: megjelent a nyolcvanas évek menő salgótarjáni jazz-rock bandájának bemutatkozó cédéje, meghallgattuk hát a Frontretrót.

Az album, amely 36 évet késett – akár így is reklámozhatnák a napokban megjelent cédét, de semmi szükség hangzatos szólamra, merthogy ez az anyag magától is megáll a lábán.

Retro lévén a korabeli történet egyetlen mondatban összefoglalható: zenerajongó ifjak hívták életre 1981-ben a salgóbányai Pop-Rock Táborban együttesüket, melyet stílszerűen bányászati szakkifejezésről neveztek el, hogy aztán tehetségüknek és lelkesedésüknek köszönhetően bejussanak az ország első számú, milliók által követett tévés tehetségkutatójának, a Ki Mit Tud? döntőjébe, ahol bizonyos „fontosabb szempontok” (a nagytekintélyű zsűrielnök elfogultsága) miatt nem termett számukra babér, így nagyrészt a csalódástól megtörve, néhány rádiófelvétellel, számtalan koncerttel és a közönség szeretetével a hátuk mögött, négy röpke esztendőnyi zenélés után elhalkult a négyesfogat.

A vak városi tanácsos, bizonyos Pósalaki úr kedvelt kifejezésével élve ugorgyunk, öt éve ismét összejött és zenélgetni kezdett három tag, hamarosan csatlakozott az Edda Művek gitárosaként szép karriert befutott negyedik társ is. Csak a szépre emlékezem jeligével elővették a régi repertoárt, ismét jól érezték magukat egymás társaságában, a klubokban és sörözőkben adott bulikat hálás közönségük is élvezte. Nem tervezgettek, álmokat sem szövögettek, „csupán” örömzenéltek.

Hétköznapi egyszerűséggel gördült a történet, így adta magát az ötlet: legyen (végre) albumuk.  Ezt sem bonyolították túl, Alapi házi stúdiójában rögzítették a tételeket, aztán a Gramy Studio (Beke Márk és Gyulai Zsolt) is segített, megjelenhetett hát a Front bemutatkozó lemeze.

Az album, amely 36 évet késett – akár így is reklámozhatnák a napokban megjelent cédét, de semmi szükség hangzatos szólamra, merthogy ez az anyag magától is megáll a lábán.

Az Echoes From the Past nyolc kompozíciót tartalmaz, a régi szerzemények mellett két új nóta kapott helyett. A címnek megfelelően visszarepülünk az időben, igazi, hamisítatlan nyolcvanas évekbeli jazz-rock szól, az akkori időknek megfelelően kellemes progresszív ízekkel fűszerezve. Nosztalgikus érzések kerítik hatalmába a hallgatót, hol hallani manapság ilyen muzsikát?!

A bő ötvenperces anyagon nincs üresjárat, a dalok maradandóak, a zenészek – Szilágyi Péter (billentyűs hangszerek), Vincze László (basszusgitár), Fekete Sándor (dob) és Alapi István (gitár) – önfeledt játéka példaértékű. Külön öröm, hogy milyen szépen szól a cédé, de Havancsák Gyula borítója is telitalálat.

Jól tették, hogy megtették: az együttes méltó lenyomatot hagyott maga után, az album megbecsült darabja lesz az igényes zene híveinek. Bányászok, erre a (front)fejtésre büszkék lehettek!

(szilágyi)