Magány, időskori elbutulás, ápolásra szorulás, tragikus élethelyzetek… Hogyan lehet összhangba hozni az időseknek és családtagjaiknak kijáró emberi maximumot és a rendszer adta, olykor nagyon szűkös kereteket? Önkritikus és elgondolkodtató beszélgetést folytattunk dr. Jóna Andrással, a Szent Erzsébet Idősek Otthona vezetőjével.

192 férőhelyen jelenleg 182 lakója van a balassagyarmati intézménynek. Megyei összevetésben a legolcsóbb, 90 ezer forintos térítési díj ellenében teljes ellátást kapnak az idősek. A konyhán 400-450 adag étel készül naponta, s közel 100 dolgozó látja el a sokszor embert próbáló feladatokat.

  • Lakóinknak több mint a fele valamilyen fokú, formájú demenciával küzd – kezdi az intézményvezető. – Az időskori agysorvadással a hozzátartozóknak iszonyatosan megterhelő feladat szembenézni, és bármilyen közösség szempontjából ez az egyik legnehezebben kezelhető helyzet. Ha nagy vonalakban be lehet mutatni, akkor enyhe fokán rövid távú memóriazavar lép fel, ám a súlyos fokozatnál ön- vagy közveszélyessé válik a beteg.

  • A teljes ellátáson és felügyeleten túl mit lehet tenni?
  • Mindegyiküknek vannak érzéseik, gondolataik, de nehéz hozzá kulcsot találni. A mentálhigiénés technikákon túl nekünk az az ars poeticánk, hogy megpróbálunk valamilyen örömöt varázsolni a hétköznapokba. Ez nem valami fennkölt idea, mert az öröm mindenkinek mást jelent. Van, akinek az, ha békében maradhat, és van, akinek az, ha elmehet istentiszteletre. Ezzel a szemlélettel állunk a feladathoz.
  • A falakon kívüli életnek is megvannak a mga küzdelmei. Az itt lakók mivel küzdenek?
  • Tapasztalatom szerint az időskorra leginkább az jellemző, hogy nagyon erős a mellőzöttség érzése. Az a nagy kérdés, ezzel hogyan tud valaki megbirkózni. Tudja-e még hasznosnak érezni magát? A másik, ami alapvetően belengi ezt a közeget, az elmúlásnak a szele. Ez a következő kérdés, hogy a halál gondolatával ki hogyan birkózik meg. A halál tabunak számít, átitatja a rettegés, mások viszont legyintenek rá. De ezeken kívül ők is szeretnének kedveltek lenni, tiszteletet, békességet szeretnének, mint bárki más. Ugyanakkor azt is látom, hogy a döntési szabadságuk megnyirbálódik. A stressztűrő képességet, az önbecsülést az ember döntési szabadságának foka nagyban befolyásolja.
  • Milyen lenne az ideális intézmény?
  • Mindenképp családias. Talán furcsának tűnik, mintha a munkahelyem ellen beszélnék, de az ilyen nagyméretű intézményeknél nem biztos, hogy megfelelő mértékben kódolva van az emberi méltóság. Már született arról döntés, hogy 2032-ig el kell végezni a kitagolást, első körben a fogyatékkal élőknél, 6-10 fős létszámmal, családi házas övezetben. A szolgáltatást is teljesen egyéni szükségletekre szabnám, és több döntési lehetőséget adnék. Azon most is dolgozom, de az álmaimban is az elsők között szerepelne, hogy jobban integrálnám az időseket a többi korosztállyal, mert nagyon el vannak szeparálva.

  • Ehhez kellenek a kint lakók is.
  • Próbálom elindítani az Alzheimer Café nevű kezdeményezést, kivinném a kérdést az intézményből, mert azt látom, hogy sokan értetlenül állnak a jelenség előtt. Sok érintett hozzátartozó miatt is beszélni kellene róla, fontos, hogy kisírja, kibeszélje magából az, akit ez érint. Ugyanígy fontos lenne a halálról is beszélgetni. Sok kommunikációs zárlatot fel kellene pattintani, de nehéz áttörni a falakat.

Kanyó Kinga

Fotó: Torjay Attila