A nyáron jelent meg Majdán Béla művelődéstörténész Műemlék zsidó temető című könyve. A magyar és angol nyelven kiadott mű  –  számos sírkő héber szövegével, és azok fordításaival, illetve magyarázataival együtt  –  különleges tudományos munka. A reprezentatív kiadvány fő támogatója a Miniszterelnökség volt.  A hazai és nemzetközi szakmai körökben sikert aratott kötetről beszélgettünk a szerzővel.

Mi a legfőbb szakmai  jelentősége e kötetnek?

Elsőként hadd jegyezzem meg, ezzel a kiadvánnyal tisztelegni szeretnék ”elődöm” , néhai Kertész István „önkéntes temetőgondnok” negyedszázados hajdani munkássága előtt is, aki nélkül ez a munka sohasem készülhetett volna el. A földkerekségen van néhány híres zsidó temető. Például  a prágai, a pozsonyi, a mádi. A gyarmati temető eddig nem került föl a „fogalomnak tartott” zsidó temetők nemzetközi  listájára. Úgy gondolom,  ezzel a könyvvel  ez visszavonhatatlanul megtörtént, melyet komoly hazai és külföldi  személyek visszajelzései igazolnak. Úgy gondolom,  ez a munka ország-világ számára bizonyítja, hogy Balassagyarmat ortodox kegyeleti  helye,  „az Élők háza (Bét Hahajim)”  az egyetemes zsidó, egyben a magyar nemzeti kultúra nagy értékű becses és szerves része.

Miért fontos ez a temető?

Egyrészt mert azon ritka magyarországi temetők közé tartozik, amely már a XVIII. század közepe óta biztosan rituális hely. Másrészt,  és ez még  fontosabb,  itt olyan információkat, jelzéseket, vallásbölcseleti személyiségek sírköveit találhatjuk meg, amelyek illetve akik az egyetemes zsidó judaisztika illetve  vallásbölcselet szempontjából is fontosak. Sőt, helyenként egyediek. Érdekes például  a kohenok és leviták (a hajdani ősi papok és a templomi szertartásokat segítők), valamint a rabbik,a  jesíva (vallási iskolai tanítók) nagy száma, vagy éppen számos érdekes sírkőjel. A kiadvány bebizonyítja, hogy Balassagyarmat nagy jelentőségű kárpát-medencei ortodox szellemi műhely volt! Vagyis nem csak kereskedők éltek nagy számban itt.

Hogyan lehet ezt a különleges vallási-kulturális értéket a mindennapok világában még ismertebbé tenni?

Sokféle módon. Most azonban csak egyre van lehetőségem kitérni. 2000 óta ugyanis tudatosan végzem azt a munkát, hogy a város és – nem egyszer az  Ipolyon túli,  magyarok lakta – környéke általános és középiskolásai diákjai részére rendhagyó temetői tárlatvezetéseket, valamint az egykori imaházban interaktív történelemórákat tartok.  Emellett bármely külföldi elszármazott személy, vagy érdeklődő családok, sőt csoportok kérésére  rendelkezésre állok, ha a temetőben az ősöket kell megkeresni. Sokuknak fogalmuk sincs merre keressék az őket érdeklő köveket. Ám közel 3000 elhunyt síremlékéről van olyan személyre szóló, egyedi kataszterünk, amely általában jelentősen megkönnyíti az elhunyt kegyeleti helyének gyors megtalálását.Ez is több éves tervszerű munka eredménye volt. Úgy gondolom, igen figyelemre méltó, hogy az utóbbi években egyre több olyan kereszt(y)ény, vagy vallástalan turista keresi föl a gyarmati ortodox temetőt, akinek semmi kötődése nincs az itteni sírkerthez. Őket kalauzolva örömmel tapasztalom, hogy a Palóc Múzeum kiállításai és a Civitas Fortissima története mellett a város egyik új idegenforgalmi vonzerejévé vált a gyarmati zsidó temető is. Nem bezárni, hanem kinyitni szeretem ezt a kulturális örökséget, ugyanis vallom, hogy a zsidó és a kereszt(y)én magyar békés együttélés és közös küzdelem, közös városépítés mementója is ez a sírkert. Csak egyetlen kiragadott példa. Itt nyugszik az 1919. januárjában tarkón lőtt gyarmati hős csehkiverők egyike, a 21 éves korában elhunyt Weisz Sándor. Csakúgy, mint unokatestvére, az ugyancsak 21 éves korában, az orosz fronton, 1915. tavaszán  – a „magyar hazáért”  –   elesett, „honvéd hadapród”, Vértes (Weisz) Ervin is… Ugye nem kell részleteznem, miért hoztam föl épp ezeket a példákat.

Ez a sajátos szemlélet egyfajta iránytű volt számodra a három évtizedes zsidóságtörténeti munkásságod során?

Jól érzékeled. Ez a szemlélet volt mindig – ezen, és más kulturális területeken is  – a művelődéstörténészi és művelődésszervezői  ars poetikám, és amíg szükség lesz a munkámra,  mindig is ebben a szemléletben fogok dolgozni. Ahogyan a könyvnek akkor van értelme, és „élete”, ha kinyitják és olvassák, ugyanúgy a kulturális örökség más értékei  –  műemlékek, muzeális kiállítások, magas művészeti rendezvények  –  is csak addig képeznek eleven értéket, amíg látogatják azokat. Amíg van kinek általuk a múltról mesélni, vagy éppen  lelkileg összehajolva együtt, csöndben hallgatni. Ezek a humánumok a nemzetek, népek lelkületének megtartó gyökereihez tartoznak, melyeket a mai globalizálódós reál világ megpróbál lesajnálni, eltaposni. Föl sem fogva, hogy önmaga jövőjét, saját  emberi méltóságát ássa alá ezzel.

(szilágyi)