Közel húsz év Balassagyarmaton töltött szolgálat után vonult nyugállományba Molnárné Tóth Erzsébet református lelkipásztor. Egy rendkívül mély karakterjegyeket viselő, senkivel össze nem téveszthető, kiváló humorú és őszinte embert kaptunk ajándékba az Úrtól, amikor családjával közösségünkbe érkezett. Szerelem, gyermekáldás, gyász és küzdelmek – az Úrnak szentelt élet ajándékairól és a pálya nehézségeiről beszélgettünk.

A lelkész asszony 1955-ben Hajdúböszörményben született. Itt végezte iskolai tanulmányait, a Kossuth Lajos Tudomány Egyetemen programozó matematikusként diplomázott, majd Kazincbarcikán helyezkedett el szakmájában. Időközben a teológia szakot is elvégezte levelező tagozaton. 1985-ben tette le a második lelkészképesítőt, de 1983-tól már szórványlelkészként, helyettesítőként szolgált a Hajdúböszörmény környéki falvakban. Férjét 1986-ban ismerte meg Erdélyben. A házassági engedélyt Ceausescu adta meg ’89 decemberében. A fiatalok az első szabad napon esküdtek meg Marosvásárhelyen.

Hogyan ismerte meg a férjét?

Erdély nagyon szegény volt akkoriban. Volt egy holland férfi, aki támogatta az adakozást, én pedig titokban vittem ki ruhákat, Bibliát, amit kértek. Zsigmonddal egy esküvőn ismerkedtünk meg. Erdélyben alig volt teológus utánpótlás, és azzal vádolták, hogy cserbenhagyja az egyházát. Aztán az egyik professzor azt mondta, hogy egyetlen okot bocsátanak meg, ha a szerelem miatt hagyja ott őket. Még eztán is tusakodott magával, de győzött a szerelem. Esküvő után néhány hónappal véglegesen is átköltözött, megválasztották őt Szokolyára lelkésznek, és itt kezdődött a közös életünk. Az Úr nagyon megáldott bennünket.

Nem sok református lelkész él Nógrádban, közülük kettőt az ön családja adott az egyháznak. Ők hogyan lettek lelkészek?

Semmiképp nem erőltettük. Elmondtuk nekik, hogy jól gondolják meg, mert nagyon nehéz pálya, és erős odafordulást igényel. Csak akkor menjenek teológiára, ha Isten hívja őket, mert nélküle lehetetlen vállalkozás. A négy gyermekünk közül ketten, Ambrus és Melinda református lelkipásztor lett. Mátyás fiunk geográfus végzettségű, Sámuel pedig gazdasági vonalon tanul.

2000-ben érkezett a család Gyarmatra.

Augusztus 31-én beestünk az évnyitóra. Emeletes ágyon aludtunk az imateremben, zsákokból öltözködtünk, nem volt konyha, nem volt fürdő. A parókia akkor még költözhetetlen állapotban volt.

Azóta eltelt közel 20 év. Hol volt a súlypont?

A legfontosabb feladatomnak azt éreztem, hogy a gyermekeim az Úré legyenek. Fontos volt továbbá, hogy férjem szolgálatában és a gyermekek nevelésében biztos háttér legyek, hogy érezzék, számíthatnak rám. Másrészről rendkívül hangsúlyos volt a gyülekezeti szolgálat, amihez elengedhetetlen naponként megállni Isten előtt. Gyülekezetet addig nem vállaltam, míg nem jött Zsigmond. Azt gondolom, hogy ezt hatékonyabban tudja csinálni egy férfi, a nő pedig, mint társa, adja a hátteret. Ezért volt fantasztikusan jó dolgunk, mert Zsigmond akárhova elmehetett konferenciára, hazamehetett, én mindig tudtam helyettesíteni. De miután ő meghalt, teljes egészében rám maradt minden.

Másokat szolgálni, miközben minden belső erőre szükség volt…

Fiatalon elveszítettem a férjemet, és négy gyerekkel maradtam itt, három épp egyetemre járt. Iszonyú nagy teher volt egyedül maradni a szolgálatban. A gyülekezet fantasztikus volt, de a gyásszal egyedül kellett megküzdeni. Aki szeret, annak a fájdalommal számolnia kell. Ugyanakkor csodálatos volt átélni Isten gondviselését. Amikor a szükség úgy hozta, akkor végzett Ambrus. Amikor még nagyobb szükség volt, végzett Melinda.

Milyen feladatok vannak manapság?

Ambrus és Melinda hivatalos lelkészei a gyülekezetnek. Ha van erőm, akkor elmegyek látogatni, vagy megcsinálom, amire nekik nem jut idejük.

Mit végzett legnagyobb örömmel a szolgálatban?

Az élet rövid, ezért bármit csinálok, azt örömmel teszem és odaadással, mivel az Úr tett alkalmassá, hogy tegyem meg.

És mik voltak a nagy kihívások?

Amikor az ember gyerekekkel foglalkozik, tanítaná a jóra, és látja, hogy túl nagy az ellenállás. Vagy amikor egy lelki beszélgetés során észreveszi az ember, hogy valaki teljesen visszautasítja az Urat. Nekünk az a legfájóbb, amikor látjuk valakinek az életén, hogy megy a széles úton. Holott lehet kitűnő, fantasztikus ember, de Isten nem emberi teljesítményeket jutalmaz. Amikor látom, hogy az emberek az idejüket, a gyermekek nevelését, a családi életüket eltékozolják, az nagyon fáj. Mindenkor nagyon sokat imádkozok a fiatalokért, csak ők önmagukban kevesek, ha nincs mögöttük szülői akarat és jó példa.

Van kedvenc ige?

Sok kedves igém van, de a vezérigém: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk”. Sokszor szoktam azt is mondani, amikor nehéz a teher: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok”.

Ezek a gondoskodásról, a megnyugvásról szólnak.

Bármi történik, Isten kezében vagyunk. Nem kell túltervezni a dolgokat, mert a mát kaptuk, de a holnap még nem a miénk. És örüljünk! Ha úgy tűnik nincs minek örülni, mert éppen nem történik semmi olyan, ami érzelmileg feldobna, az Úrban mindig van öröm. Akkor is, ha az ember gyászol, akkor is, ha beteg; ha tudja az ember, hogy örök élete van benne. Ez örök öröm. Az a legnagyobb ajándék, amit az ember megkaphat a Földön, hogy az örök élet bizonyosságával élhet, hogy a halál nem a vég.

Kanyó Kinga