Tiszteljük, szeressük egymást és ne a hibáinkat vessük egymás szemére, hanem a jó cselekedeteinket: dr. Czelenk Ferenc városunk köztiszteletnek örvendő polgára, negyven éve dolgozik a Dr. Kenessey Albert Kórházban.

Hol látta meg a napvilágot?

1952-ben születtem Csáb községben, úgy szeretem mondani, hogy Magyarország szlovákiai területén. Ott jártam magyar általános iskolába. Szüleim dolgos emberek voltak, édesapám bányász, édesanyám háztartásbeli. Mezőgazdasággal foglalkoztunk. Volt két ikertestvérem, de őket nem ismertem, még csecsemőkorukban elhunytak. Édesapám és a rokonság igen szerette a magyar nemzetiségét, amikor összejöttünk családi ünnepek vagy munkavégzés alkalmából, mindig szóba kerültek a magyar történelmi események. Ez erős nemzeti érzelmet adott nekem és végig segített az utamon.

Az érettségi után azonnal sikerült az orvosi egyetem?

1969-ben megjelent egy felhívás, hogy lehetőséget ad a csehszlovák kormány külföldi egyetemi tanulmányok végzésére. Akkor másodéves voltam a füleki magyar nyelvű általános középiskolában, a biológiát és az embereket nagyon szerettem, úgy gondoltam, nekem orvosnak kellene lennem. Jelentkeztem az orvosi egyetemre, Magyarországra.  A határon túlról érkezők Szegeden felvételiztek, de Pestre akartam kerülni, hiszen közel laktam hozzá. Nem felejtem el, 1970. július 17-én és 18-án volt a felvételi vizsgánk. Mondták, majd értesítenek. Elmúlt július és semmi, augusztus és semmi. Volt egy Jawa 250-es motorkerékpárom, felmentem megkérdezni, mi a helyzet. Elmentem a Művelődésügyi Minisztériumba, akkor voltam másodszor Pesten, térképen megnéztem, hogy kell oda eljutnom. A felvételnél úgy kaptunk engedélyt, hogy Magyarországra jöjjünk, hogy a Csehszlovákiai Iskolaügyi Minisztériumnak engedélyeznie kellett azt, hogy beadhassam a felvételi kérelmemet Magyarországra. Az engedélyt megkaptam, azzal a feltétellel, hogy kollégiumot nem fogok kapni, albérletben kell laknom és önellátónak kell lennem. Szóval felmentem a Művelődésügyi Minisztériumba, ahol megtudtam, felvettek. Nagy boldogság volt, felültem a motorra és nyomás hazafelé.

Milyenek voltak az egyetemi évek?

Az Orvostudományi Egyetem jelentős színvonalú volt az akkori szocialista táboron belül. Nagyon szerettem ide járni. A kellemetlen meglepetésem rögtön az első nap volt, több csoporttársam megkérdezte, csehszlovák létemre hogyan tanultam meg ilyen jól magyarul. Engem ez bántott, hiszen mi magyarok vagyunk Csehszlovákiában, a szüleim nem is tudnak szlovákul, én is idegen nyelvként tanultam a szlovákot… Végül sikeresen megszereztem a diplomát, a kötelező gyakorlatokat a nagykürtösi és a balassagyarmati kórházban végeztem. Az egyetem elvégzése után dolgozni kezdtem Nagykürtösön. A Kádár-rendszerben külföldi csak úgy telepedhetett le Magyarországon, ha családegyesítésről volt szó, én akkor még nem gondoltam erre.

Mekkora kórház volt Nagykürtösön?

Járási, kisebb, mint a gyarmati. A nőgyógyászaton kezdtem el dolgozni, ott ismerkedtem meg a későbbi, nőgyógyász feleségemmel. Ott erősen éreztették velünk, az nagyon nem jó, hogy mi együtt vagyunk és egymásnak segítünk. Közben volt egy megüresedés a sebészeten és átmentem oda, mivel mindig is sebész akartam lenni. Teltek-múltak az évek, le kell szakvizsgáznom. Arra jöttem rá, a sebészeti szakvizsgát Magyarországon kell megcsinálnom. Nagyon nehéz ügy volt ez akkoriban, csehszlovák állampolgárként, csehszlovák munkahelyről magyar szakvizsgát szerezni. Nagyon bonyolult eljárás után sikerült a gyarmati kórházba kerülnöm, ma már elképzelhetetlenül nehéz volt. Elkezdtem dolgozni 1980. július 1-én a gyarmati sebészeten, Nagykürtösről jártam be dolgozni, ám váratlanul, a korábbi ígéretük ellenére behívtak katonának, Csehországba kerültem. Egy év múlva leszereltem, ismét munkába álltam, és sikerült a feleségemnek a gyarmati kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályán elhelyezkednie ugyanekkor. A nővérszállón volt egy szobánk, ha úgy adódik, legyen hol aludnunk. Újabb nehézséggel kellett szembenéznünk, mert csak úgy lehetett Magyarországon dolgozni, ha volt bejelentett lakhelyünk. A felejthetetlen Kamarás Józsi bácsi, aki nagyapám régi barátja volt, megadta a lakcímét, mintha ott laknánk, örökké hálásak vagyunk neki.

Évekig Kürtösről jártak be dolgozni.

Reggel jöttünk, délután mentünk, amikor ügyeletesek voltunk, a kislányunk bent aludt az ügyeletes szobában. Végeztük a munkánkat. Az itt tartózkodásunk alatt, az első években sikerült olyan kapcsolatokat teremteni, hogy hozzájutottunk olyan információkhoz, hogyan lehet áttelepedni Magyarországra.

Mikor lettek magyar állampolgárok?

  1. május 27-én, nagyon lélekemelő volt, hogy megkaptuk.

A mai napig azon az osztályon dolgozik, ahol kezdett.

Így van, Ján Huba, majd Tiba Imre és most Szrenka János a főnököm. Három főorvos volt fölöttem, ez olyan, mintha az ember három munkahelyen dolgozott volna, mert minden osztályvezetőnek megvan a maga technikája, szokása és ezekhez alkalmazkodni kell.

Nem csodálkozom, hogy a trianoni tragédia különösen fontos az ön számára.

Azért vagyok jó helyzetben ebből a szempontból, mert olyan családi környezetben nőttem fel, hogy ez minden disznóvágáskor, szüretkor szóba került. Hála Istennek középiskolában is olyan történelem tanárom volt, aki beszélt erről. Időnként belenézek a gimnáziumi történelemkönyvekbe, három oldal van róla. Aki a lényegét nem tudja, az nem tudja a szövegből megérteni, hogy miről is van szó valójában a mai napig. Sajnos, ezek alapján nem tudom, egyáltalán elvárhatjuk-e a fiataljainktól, hogy tudják. Szerintem ez óriási mulasztás a társadalmunkban. Trianon századik évfordulója jön, meghozták azt a döntést, hogy június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nevezzük ki. Nem értem ennek a logikáját sem. Lehetett volna sokkal értelmesebb, mindent megmondó kifejezést adni, például Nemzeti Gyásznap, már az is egy mindent megmagyarázó kijelentés lenne.

Mit jelent az ön számára magyarnak lenni?

Az én tudatomban ez fel sem merül kérdésként. Nekünk, akik a maradék ország határain kívül születtünk, ott tanultuk meg a nyelvet, ott tartottuk meg az anyanyelvünket, erősebb érzést adott az Isten ahhoz, hogy erről, mint kérdésről, nem is kell beszélnünk. Ez természetes velejárónk. Úgy szoktam mondani kissé cinikusan, a maradék ország határain kívül vannak a magyarok, az ország határain belül pedig a magyarul beszélők. Persze kivételek vannak és tisztelet nekik.

Mit tart orvosként a legfontosabbnak?

Szerintem orvos csak az legyen, aki a saját dolgait félretéve a betegeiért mindent megtesz. 1980-tól dolgozom Gyarmaton, 40 éve, de még mindig minden betegemet hazahozom magammal. Itt vannak mellettem a betegeim és rájuk gondolok, hogy az ügyeletes kolléga észreveszi-e, amit észre kell venni, nem lesz-e abból baj, hogy én most nem vagyok bent. Az embernek kitölti az életét a betegei élete. Nem azt mondom, hogy fárasztó, de rendkívüli odafigyelést igényel az, hogy az ember naprakészen, pihenten és minden áldozatot meghozzon azért, hogy a betegei szerencsésen kerüljenek ki az ellátásból. Nem könnyű, hiszen megviseli az embert lelkileg és testileg is. Az én koromban talán már itt lenne az ideje, tudjam azokat a dolgokat, hogy ezzel a beteggel nem lesz semmi probléma, a másikkal lehet, a harmadikkal pedig biztosan lesz, de még mindig nem tudtam levetkőzni azt az érzést, hogy a betegeim itt vannak mellettem, én pedig mellettük vagyok.

A rendszerváltozás után, 1998-2002 között, a millennium önkormányzatának független tagjaként is tevékenykedett, hogyan emlékszik ezekre az évekre?

Juhász Péter volt a polgármester. A politikába ott nyertem igazán betekintést, hogy az egy pártban ülő képviselőtársak mindig egy felé szavaztak, mert az volt a pártérdek. Független képviselőként megengedhettem magamnak azt, hogy a lelkiismeretem szerint voksoljak. Az embernek a képviselői pályafutását is megpecsételte persze, mert ha az ember nem köteleződik el a többség mellett, akkor már nem rúg labdába. De összességében kellemes emlékeim vannak, nem bántam meg. Ha még egyszer indulnék, akkor is csak függetlenként tenném azt.

Mivel piheni ki a fáradalmait?

Szeretem a természetet, a mai napig aktív vadász vagyok, nagyon jó kikapcsolódást, szép élményeket ad. Nagyon kedvelem az olvasást, főként nemzeti történelemmel kapcsolatos irodalmat forgatok. Szívesen foglalatoskodom a ház körül. Utazni is szeretek, bár régebben nagyobb gondot fordítottam erre. Történelmi helyekre szeretek főleg járni, megfordultam többek között a Vereckei-szorosnál, Doberdónál, a Don-kanyarban, Székelyföldön, Izraelban és szülőföldem, a Felvidék összes történelmi helyén.

Elégedett embernek vallja magát?

Igen. Nagyobb, több mindenre már nem vágyom, mint amit eddig teljesíteni tudtam. Nem vagyok biztos abban, hogy másképpen csinálnám, ha újrakezdeném.

Milyen értékek mentén éli az életét?

Élni azért, hogy más is éljen. Tiszteljük, szeressük egymást és ne a hibáinkat vessük egymás szemére, hanem a jó cselekedeteinket.

Szilágyi Norbert