Kivételes tehetségről tanúskodik, hogy az idei Magyar Sajtófotó Pályázat egyik legfontosabb kategóriájának első díját az a fotográfus nyerte, aki hét esztendővel ezelőtt fogott először tükörreflexes gépet a kezébe – a balassagyarmati gyökereire büszke Kovács Beának mesterkozmetikusként és fotóriporterként is az a legfontosabb, hogy közel kerüljön az emberekhez.

A Dózsa iskolába járt, a Balassiban érettségizett 1989-ben, kozmetikusnak tanult, Koncsek Katalin volt a mestere, a szakmunkásvizsga után Budapestre költözött, hamarosan az ország legjobb szalonjában, a Kempinski szállodában dolgozott, 2007-ben mestervizsgázott, majd a Pécsi Tudományegyetem műszaki karán szerzett szakoktatói képzést, részt vett a World Skills világbajnokságon, tagja volt a Budapesti Ipartestület elnökségének, akik a közösségért végzett tevékenységét ezüstkoszorús címmel ismerték el.

„ Persze nekem is volt egy kis automata fényképezőgépem és nyaraláskor kattintgattam, mint bárki más, de semmi tudatosság nem volt ebben. Hét évvel ezelőtt úgy döntöttem, muszáj lecsökkentenem a kozmetikai és sminkes tevékenységem, hiszen másra már nincs is időm, teljesen belefásultam abba az életbe. Elém került egy fotós tanfolyam hirdetése, rögtön arra gondoltam, miért ne próbáljam ki? Hiszek a sorszerűségben, meggyőződésem, semmi sem történik véletlenül. Elkapott az örvény, minél többet tanultam, annál inkább magával ragadott a fotózás, innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a szakmunkásvizsgát is letegyem. Jelenleg is a kozmetikából élek, heti három napban űzöm e szép hivatást Budán, de a maradék időt már a fényképezésre szánom.”

Bea hamar ráébredt, a dokumentarista irányzat áll hozzá a legközelebb, a hosszú távú projekteket szereti.

„ Az a legfontosabb a számomra, hogy egyre közelebb kerülök az emberekhez, egyre jobban megismerem őket a munkám során. Lényeges, hogy az alanyról egyre többet tudjak, ne csak egy elkapott pillanat legyen, mert az nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Ne rólam, hanem róla szóljon a történet. Azt gondolom, akkor tudom igazán megmutatni a másikat, ha megismerem. Márpedig ehhez idő kell, ezt nem lehet elsietni. Nem lehet két másodperc alatt valakiről képet alkotni. Ehhez kölcsönös bizalom kell és egymás iránti tisztelet. „

Az idei Magyar Sajtófotó Pályázaton, 267 fotográfus 2488 pályaműve közül (!), az Éber kóma című sorozatát a Mindennapi élet kategóriában a legjobbnak választotta a zsűri.

„ Egy olyan család mindennapjait mutatom be, akiknek a nagyobbik gyermekét tizenhét éves korában a zebrán elütötte egy figyelmetlen sofőr. Sári azóta éberkómában van, a szülők otthon ápolják. Egyrészt az ő mindennapi nehézségeiket szerettem volna megmutatni, másrészt azt, hogy az apuka és az anyuka ebben a nehezített élettérben tudott olyan elfoglaltságot találni magának, ami segít kicsit elfogadni az elfogadhatatlant. Sándor, az apuka írt egy mondókás könyvet, amelyben Sári gyerekkori pillanataiból faragott rímeket, illetve megkérte a feleségét, Mártit, hogy illusztrálja a könyvet. Márti soha életében előtte nem rajzolt, de vette a bátorságot, meg az adag színes ceruzát és nekifogott az illusztrációnak. Elképesztő kedves figurák kerültek a papírra. Utána Sándor egy regényt is írt, annak a borítóját is Márti tervezte. A kómás betegnél fontos, hogy a környezet hogyan van díszítve, milyen tárgyak veszik körbe, mert esetleges gyógyulásnál sokat segíthet a színek, az emlékek jelenléte. Márti évente többször lecseréli a komplett plafon dekorációt, amire a kislánya tekintete téved. Valami mesés dolgok kerülnek ott a plafonra időről időre és az egész lakásukban is szebbnél szebb tárgyakat készít. Másfél évig jártam hozzájuk, már biztos vagyok benne, hogy a művészetnek és a szeretetnek gyógyító hatása van. „

Kovács Bea megtalálta igazi önmagát a fotózásban.

„ Az elmúlt években sokszor feltettem magamnak a kérdést, vajon mi is az életem értelme, mi az, amiért megszülettem? Valahogy mindig úgy éreztem a kozmetikára gondolva, hogy ez így szép és jó, jelentős sikereket értem el benne, de kell, hogy legyen valami fontosabb, valami esszenciálisabb, valami nagyobb és lényegesebb dolog annál, minthogy nőket szépítek meg. Most már biztos vagyok benne, a fotózás ez! A képeimmel tudok olyan embereknek segíteni, akik bajban vannak, akiknek nehézségeik vannak, akiknek fontos lenne, hogy a társadalom figyeljen rájuk, hogy egy kicsit jobban megértsék őket. Például hozzájárultam a sorozatommal ahhoz a kampányhoz, amit a Debra Hungary, a magyar EB-betegeket támogató alapítvány folytatott, vagyis sikerült még jobban felhívnunk a figyelmet az  epidermolízis bullózára (EB), akiket Pillangó-gyermekeknek is neveznek, arra utalva, hogy a beteg bőre olyan sérülékeny, mint a pillangó szárnya, ezért a legkisebb traumára is felhólyagosodik, kisebesedik. De többször jártam a Kaukázusban, például Örményországban, az ottani képeim is ismeretlen világokat tárnak az átlagemberek elé. Jó érzés, hogy én is hozzá tudok egy picit tenni a társadalom jobbá válásához. Azt is érzem, hogy a saját magam gyökereihez való visszatalálás is megtalált a fényképezőgép által. Szeretem a nógrádi falvakat járni, szeretek ott lenni a régi idők emberei között. A fotózás maga a szabadság, amely által valóban kinyílik a világ. „

Szilágyi Norbert