1924-ben, a dicsőséges forradalom napján jött világra dr. László Ilona Mária, mely mintha előre jelezte volna, hogy a nemzeti história a megszokottól erősebb vonalú jegyeket ró majd az egyéni élettörténetbe.

Az egész életutat végigkísérő módon, mindig ugyanabból a tárgyból kellett mestervizsgáznia: hogyan maradjon meg az ember életörömben, bármi is történik kívül? Áldatlan körülményekkel dacolva, kilátástalanságba sodródott sorsok tanújaként, fel kellett, hogy fényesítse magában azokat a helyzeteket is, ahová a legsötétebb árnyak vetődtek. A drámai szituációk megoldása mindig a hősök jellemében van. Bárhány újabb bonyodalom érkezik, a megoldást a főalak mindig magában hordozza.

„Én hihetetlen mértékben életigenlő ember vagyok, mindig a szépet, a jót és az igazat keresem. A személyiségem olyan, hogy mindenkor ezt akarom, vágyom, és emellé állok lélekben” – ez az univerzális és örökös szavatosságú kulcs, amit a Doktornő a sorsfeladatok mellé megoldó képletként ajándékba kapott.

Ludányhalásziban született egyszerű, de nagyszerű emberek gyermekeként. A gyerekkori tapasztalatokat alapvetően határozta meg a falusi gazdálkodó édesapa, aki nagy hóban, sárban az ölében vitte el lányát a vonatig. A kislány Balassagyarmaton járt iskolába, a polgári és a gimnáziumi képzést is itt végezte el, remek tanárok vezetésével.

„Miután leérettségiztem, az Országos Családvédelmi Alapnál vállaltam állást. Volt olyan család, akinek 24 gyereke volt, de legkevesebb 12 támogatási kérelmet nyújtottak be, nekem pedig környezettanulmányokat kellett végeznem. Fantasztikusan érdekes és nagy felelősséggel járó munka volt! Azonban óriási nyomorúságot láttam, beteg gyerekeket. Végül a segíteni akarás oda juttatott, hogy szeretném közvetlenül szolgálni az embereket. Beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultására.”

Mindeközben zajlott Budapest ostroma. Alig telt el két hét a tanévből, amikor az épp előadásra tartó hallgatókat a Nemzeti Múzeum kertjében érte a bombázás.

„Nem tudtunk hova menni, leültünk egy padra. A föld remegett alattunk, felettünk a repülőgépek, jöttek nehéz mormolással, dobták a bombát. Azt hittük, ott marad az életünk. Néhány nap múlva az édesapám eljött értem és hazavitt. A történelem teljesen teleírta az életemet.”

De újabb feszítő élmények sora következett.

„Jöttek az oroszok, és a kérdés: hova dugjanak el? A szülők befalaztak minket az unokatestvéreimmel az éléskamrába. Ott volt a mise könyv, az oltáriszentség-tartó, a kelyhek a templomból. Volt egy disznó fölfüstölve… De fűteni nem lehetett. Két hét után a tetőn át kimásztam, és másik két hetet az apácáknál töltöttem a régi kastély épületben. Itt aztán a románok hadikórházat rendeztek be, és az apácákkal együtt én is dolgoztam. Egyszer miközben beteget mozgattunk, beütöttem az ujjperceimet, amitől hematológiai úton tályogot kaptam a vesém körül. Nyárra derült ki, hogy nagy baj van, addigra szeptikus állapotba kerültem.”

A műtét után legyengülve és zaklatottan, de Mária folytatta az orvosi egyetemet. Budapest tragikusan festett. Hidak a Dunában, lezuhant repülőgépek maradványai, mindenhol romok és végsőkig elkínzott emberek.

„Az előadónak nem volt oldalfala, befújt a szél. Mire vége lett az előadásnak, a hátunk behavazódott. Egyik előadás közben lelopták a cipőmet a lábamról. Apácáknál laktam egy cseléd helyiségben, de a poloskák éjjel letornászták magukat a mennyezetről, és úgy összecsipkedtek, hogy azt mondtam, nem bírom tovább.”

De egyszer csak kisütött a Nap. Még az első évben egy feladat megoldása miatt kért társaitól tanácsot a medika, amikor egy fiatalember szívesen felajánlotta segítségét. Baranyi Károlynak hívták. Hamarosan összeházasodtak, és megszületett fiuk, Péter. De az öröm továbbra sem lehetett tartós.

„Borzasztó nagy fájdalom ért ebben az időben is. A diploma átadáskor már megvolt a kisfiam, de az édesapám 49 évesen hirtelen meghalt, és ő már nem lehetett velem, akit oly kimondhatatlanul tiszteltem, és végtelenül szerettem, aki nekem az apám és a barátom volt.”

A frissen végzett orvos házaspár Balassagyarmaton szeretett volna elhelyezkedni, ez a vágyuk teljesült. De Máriából nem lett gyermekgyógyász, helyette maradt a kórbonctan és szövettan. Az első időkben a lépcsőfeljáróban, majd a női elmeosztály egy szobájában laktak. A szülői ház és a mezőgazdasági gépek eladásából, a Magos (Munk) Dezső tervezte, gyönyörű Szent Imre utcai ház lett a család otthona.

Sok munkával teltek a napok. A boncolás mellett el kellett végezni a szövettani vizsgálatokat. Kifejezett örömöt adott a citológia, melyben a Doktornő meg tudta élni a közvetlen segítségnyújtás élményét. A vizsgálati eredményekre alapozott kezelések nőket segítettek anyává válni. De a kórházi feladatokon túl munkafelajánlásban is részt kellett venni, így a pásztói és salgótarjáni kórházak pathológiai munkáját ingyen látták el kollégájával. A Békekölcsön jegyzés értelmében további fizetési felajánlást is kellett tenni. Mindez a hivatalos napi 12 órás munkaidőt bőven túllépte. Az ingázás pedig sok vesződséggel járt.

„Nagyon rossz volt a közlekedés, de kitaláltam, hogy levizsgázok motorkerékpárból. Édesanyám eladott egy disznót, és vettünk egy Csepel motorbiciklit. Idővel messzemenően értékelték, hogy egy nő ilyen utakra vállalkozik, s engedélyt kaptam, hogy használt autót vásároljak. Ez akkor óriási dolog volt, magánszemélyeknek nem lehetett autója. Voltak emiatt kellemetlen élményeim. De vettem egy farkaskutyát, Tamást, és onnantól nélküle nem indultam útnak.”

Mivel Nógrád megyének nem volt rendőrorvosa, a megye valamennyi hatósági boncolását a balassagyarmati pathológiai osztálynak kellett elvégeznie.

„Akkoriban nem voltak ravatalozók. Rendszerint a tisztaszobába leterítettek nagy mennyiségű fűrészport vagy szalmát, bevittek két vaklábat, levették az istálló ajtót, de áram nem volt. Egy rendőrségi boncolásért 18 Forintot kaptam. 3 Forint volt a kenyér kilója.”

Az emlékezet sok szörnyű bűnesetet megőrzött, kivált a legszomorúbbakat, amelyekben gyerekek is érintettek voltak.

„Volt olyan fiú, aki elment füvet szedni a nyulaknak, s mire hazatért, az anyját fölakasztva találta. Az apja megölte. Egy másik alkalommal 14 éves fiú rontott baltával az apjára, mert az kitette a hóra újszülött ikertestvéreit és készült agyonütni édesanyjukat. A fiú föladta magát, s mikor a helyszínre visszavitték, sosem felejtem el, hogy a nagyapja oldozta fel: „Istenkísértés volt, Fiam, ennek be kellett következnie.”

A tudományos munka különös izgalmat rejtett, sikerek is koronázták, de a túl sok elfoglaltság sosem tette lehetővé a kutatások elmélyítését, és a telefon bármikor megcsörrenhetett.

„1956. december 16-án este 6-ra hívtak boncolni. Mindkét asztalon civil ruhás ismeretlen személyek. Két civil ruhás állt még ott, jól öltözött, magas emberek. Előzmény, hogy Hugyag községből az Ipoly-partról szállították be a holttesteket. Egyiken több lőtt sérülés, őt szabályosan kivégezték. A másik, aki magasabb volt, szintén a lőtt sérülésekbe halt bele, bár egyéb szerveinél is voltak súlyos bevérzések. Másnap elvitték a holttesteket, de nem tudtuk hova, és erről nem beszéltünk többet. A feleség a 80-as években két ízben kereste a férjét, hogy eltemesse. Sosem kerültek elő.”

1962-ben pályázat útján Mária elnyerte a pathológiai osztály vezetését, ebben a beosztásban dolgozott 1983-as nyugállományba vonulásáig.

„A citológiában és a szövettanban volt a siker és az öröm. A másik részt pedig megcsináltam, mert meg kellett csinálni.”

Dr. László Ilona Mária 2016-ig szeretett városában élt, lokálpatriótaként több helyi fórum aktív tagjaként vett részt a közéletben. Munkája során számos kitüntetésben részesült: 1971-ben Kiváló Orvos, a Perliczi Emlékplakettet elsőként kapta meg, nyolc alkalommal az Egészségügy Kiváló Dolgozója címet ítélték neki, ezt követte a Munka Érdemrend Ezüst fokozata. 91 éves korában kapta meg a Hazaszeretet Nagy Arany Keresztjének kitüntetését, arany és gyémánt diploma után 2016-ban Vasdiplomát vehetett át.  Balassagyarmat képviselő-testülete a Civitas Fortissima ünnepe alkalmából Pro Urbe kitüntetésben részesítette.

Jelenleg Budapesten él fiával. Folyamatosan figyelemmel kíséri az ország, a világ eseményeit, érdeklődve követi a balassagyarmati történéseket, az aktualitásokból naprakész. Gyakran utazik Zamárdiba és Érdre unokáihoz, dédunokáihoz. Vidámságát, frissességét továbbra is őrzi.

„92 évesen kezdett rendetlenkedni a szívem, ezt akkor már megengedhettem magamnak. De emiatt kénytelen voltam hátra hagyni Balassagyarmatot. Nem szakadtam el teljesen sem a várostól, sem a hivatástól. Minden évben várom, hogy felfedezik a rák gyógymódját. Talán majd az őssejtkutatás legújabb eredményei segítenek megoldani a problémát. Nagyon boldog lennék!”

Kanyó Kinga