„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” 1Móz 12,1-3

Egyre több fényképet lehet látni az ország különböző pontjairól, mely patinás épületeket, fantasztikusan felújított tereket, harmonikus városrészeket ábrázol, mindezt pedig ember nélkül. Azért érdekesek ezek az alkotások, mert úgy közvetítenek sivárságot, lehangoltságot és félelmet, hogy semmi nincs összetörve, felrobbantva, lerombolva. A képletből „csak” az ember lett kivonva. Mindez pedig azt az igazságot mondatja ki velünk, hogy végső soron maga az ember az, ami számunkra igazán otthonossá és értékessé teszi a világot.

A Noéval kötött szövetségben Isten igent mondott az emberre, azaz megerősítette, hogy élete Isten teremtése révén értékes. Éppen ezért az emberi életet védeni kell. Maga Isten szankcionálta az ember ellen irányuló pusztító törekvéseket. Ez a szövetség miközben mindenkire kiterjedve védi az embert, még nem változtatja meg annak természetét. Hiába védjük az embert Istentől távol, az önmagában még nem oldja meg a problémát. Ezért szükséges a folytatás!

Isten megújító terve meg is jelenik. Minden magyarázat nélkül kiválaszt egy embert, Ábrámot. Ő az, aki később az Ábrahám nevet kapja, ami már talán számunkra is ismerősebb. A világ és Isten, azaz a mi történetünkről van szó a továbbiakban is, de a nézőpont megváltozik. Isten egy családra és utódaira koncentrál. Az idegen isteneket tisztelő Ábrahámot arra hívja, hogy hagyja hátra addigi életét és egyedül őt kövesse. Hagyja ott a láthatót, a láthatatlanért. A nem tökéletes, de kiszámítható életet, egy még nem látható, de boldogabb jövőért. Isten miközben igent mondott az emberre, a kapcsolatot kezdetben csak Ábrahám családján keresztül tartja fenn a világgal. Ezért olvasunk a továbbiakban Izráelről. Izráel az egyetlen olyan nép a világon, akinek a léte és története elválaszthatatlan Istentől. Nem tökéletesebbek másoktól, önmagukban nem tökéletesebbek akárki mástól, de Isten úgy döntött, hogy ők lesznek a csatorna.

Az újat Isten az áldással foglalja össze. Az Isten által ígért áldásban benne van az Ő aktív munkája, mely meg kívánja újítani általuk az egész világot. Mert az embernek csak akkor van reménysége, ha ki tud szabadulni abból az életből, mely folyamatosan ki van téve a sivárságnak, az ürességnek, a törékenységnek, egyszóval a halálnak. Mindez pedig egyedül az Élet forrásánál lehetséges.

Mi már tudjuk, hogy ennek a szövetségkötésnek a végső célja az új ember megteremtése. Hogy az ember soha ne tűnjön el a világról és az Isten jelenlétéből. Isten azért tartja fenn Noéval az embert, hogy Ábrahám utódával, Jézus Krisztussal megújítsa azt! Ez az újulás nagyon értékes és nem automatikus. Értékes, mert Jézus Krisztus kereszthalálába került. Nem automatikus, ahogy a vírus elleni védőoltás önmagában nem használ. Csak ha személyesen megkapom. Új emberi természete is csak annak van, akinek élő és személyes kapcsolata van Jézus Krisztussal! Te szeretnéd ezt?

Köszönöm neked Úr Jézus, hogy nem kell olyannak maradnom, amilyen vagyok! Bocsáss meg, hogy olyan sok fájdalmat okoztam Neked és a környezetemnek. Szeretném elfogadni azt az új természetet, amit személyesen nekem kínálsz! Segíts, hogy napról napra jobban hasonlítsak Rád és egyre kevésbé arra, aki önmagamtól vagyok! Ámen.

 Molnár Ambrus, református lelkipásztor