Hetente jelentkezünk új rovatunkkal: arról kérdezünk közismert személyiségeket, hogyan élték meg a magunk mögött hagyott vészterhes hónapokat. Ezúttal dr. Jóna Andrással, a Szent Erzsébet Idősek Otthona vezetőjével beszélgettünk.

Nincs szebb, mint a hétrét görnyedt nyakkendőket egy este az ingről leveszik.

Bizony ám!

Nincs szebb, mint a vasalt világban a gyűrött, a kócos rakenroll.

Pontosan!

Ezt nem csak a szépemlékű Loksi üzente nekünk anno, de az ön intézménye is, a kerítésre feszített molinón néhány héttel ezelőtt.

A rock ’n’roll az én személyes hitvallásom, de ennél fontosabb a lakóink üzenete, a Hit, Remény, Szeretet. Ezeket a szavakat olyan emberek javasolták, akik nyolcvan-kilencven évesek, vagyis a leginkább veszélyeztetett korban vannak, akik el vannak zárva a külvilágtól, akik rengeteg dolgot átéltek, tehát ha ezeket ők mondják, azt komolyan kell venni, mert ez az ő szájukból véletlenül sem üres frázis. Arról már nem is beszélve, hogy ezek az emberek fegyelmezettek, együttműködőek, hisznek és remélnek, ez pedig erőt ad mindannyiunknak.

Éppen nőnapon kezdődött a karantén.

Március 8. vasárnapi napra esett, másnapra terveztük a nőnapi köszöntőt, de akkor már kijöttek az első információk, ezért úgy döntöttünk, hogy nem hívunk vendégeket, nem lesznek fellépők, így házon belül megoldottuk. A héttagú vezetéssel gyakran összeülök. Ebben a veszélyhelyzetben szinte minden nap, és próbálom demokratikusan megoldani, hogy mindenki kifejthesse, mi a véleménye ápolás, gondozás, élelmezés szempontjából, mi a meglátás mentális vagy porta szolgálati szempontból, és ezekből gyúrunk egy olyan megoldást, amit mindenki egyként tud kezelni. Ebben hiszek. Mert ha én a fejemre ütök és kiadom az ukázt, amivel a kollégáim nem tudnak azonosulni, vagy nem értik a miértet, akkor azt nem lehetne eredményesen megvalósítani.

De a végső döntést ön hozza meg!

Természetesen, de nagyon fontosnak tartom, hogy érveljünk. Győzzük meg egymást, hogy a mi javaslatunk a helyes.

A nőnap után felgyorsultak az események.

Az első két hétben felmértük, hogy egyáltalán milyen hiányosságaink vannak. Milyen kockázatot jelent az, hogy bejön a dolgozó, fertőtlenítve van-e, átöltözni tud-e, van-e elég maszkunk és kesztyűnk, van-e elég fertőtlenítőnk, a lakók kimehetnek vagy nem? Ezek a dilemmák foglalkoztattak bennünket folyamatosan. Az első két hét ezzel telt, úgy is mondhatnám, tapogatózás az ismeretlenben, persze azzal a felelősséggel, hogy nagyon sok dolgunk és komoly felelősségünk van. Ahogy teltek a napok, úgy tudtuk egyre inkább utolérni magunkat, védőeszközökkel, szemlélettel, iránymutatásokkal, kaptunk külső segítséget is, nem voltunk magunkra utalva, mint az elején. Ne feledjük, ilyen helyzetet még senki sem élt át, ez teljesen új történet volt.

Irtózatosan nehéz lehetett.

Minden dolgozónak van magánélete, tehát alapból a magánéletben is a teljes ismeretlennel kellett találkoznia. Ez az egyik oldal. A másik, hogy békeidőben is, de ilyen helyzetben még nagyobb a veszély, hogy vajon mi fogjuk-e megfertőzni a lakókat, hogyan tudjuk ezt elkerülni, milyen védelmi vonalakat kell beépíteni? Volt olyan dolgozó, aki nem bírta ezt a pszichés nyomást és felmondott. Jó páran voltak, akik kibuktak, de ekkor próbáltunk egymásra figyelni, egyrészt beszélgetéssel, másrészt, ha láttam, hogy valaki tényleg nem bírja, akkor elengedtem két-három-négy napra, egy kicsit erősödjön meg lelkileg, és akkor újult erővel tudott visszajönni. Ez a pszichológiai nyomás volt az elején talán a legnehezebb. Nagyon büszke vagyok, hogy sportos hozzáállással, a kezdeti bizonytalanságok után beleálltunk, csináltuk, és egyfelé húztunk. Mindannyian valamiképp tudtuk egymást támogatni. A helyzethez méltóan nagyon komolyan vettük a dolgunkat, ezért nagy volt a feszültség, így volt sok konfliktus is. De én azt vallom, a konfliktus alapból jó. Azért mondom ezt, mert ha nem lenne konfliktus, akkor eluralkodna egyfajta nemtörődömség, az pedig tragikus lenne.

A félelem mennyire volt jelen az első hetekben?

A lakók között abszolút, hiszen a csapból is az folyt, hogy ők a legveszélyeztetettebbek. De mi sem fütyörésztünk.

A kezdeti félelmeket hogyan lehetett leküzdeni?

Hogy tettük a dolgunkat. Meg egyre több információt kaptunk a szakszervektől. De nekem nagyon sok erőt adott az önkéntesek hozzáállása is, amilyen önzetlenül és szeretettel fordultak felénk.

Mennyi időt tölt az intézményben?

Az első hónapban minimum napi 12 órát, nem titkolom, meg is viselt, ezért szándékosan visszavettem belőle. Ma már reggel nyolc órától este ötig dolgozom, persze otthon is kattog az agyam, ezt nem tudom mellőzni.

A szociális otthonok kapcsán hetekig másról sem szólt az országos média, csak a Pesti úti, fővárosi intézményben uralkodó áldatlan állapotokról – mi erről a véleménye?

Távolról jövő véleményem van erről. Békeidőben is nehéz helyzetben van a szociális szféra, hát még most, mikor kiélezett a helyzet, a politika meg még rátesz egy lapáttal, a médiáról már nem is beszélve. Feszültség után feszültség, pedig nyugalom kellene. De nem hiszem, hogy ezt nekem kellene értékelnem.

Honnan merít erőt?

Hogy rendezett a magánéletem. Ha ez nem lenne így, alighanem már kidőltem volna.

Ilyenkor sokat számíthat a sportolói múlt is, elvégre több mint három évtizede asztaliteniszezik, huszonévet az NB I-ben játszott.

Biztos, hogy nagy szerepe van. Most is egy feljutásért küzdő csapatban játszom. A sportból sok mindent tanultam. A legfontosabb a küzdeni tudás, hogy ami bennem van, azt ki kell hoznom magamból, nincs alku, mert ha feladom, elvesztem. Hát én nem is adom fel.

Több kollégájával is beszéltem, és mind azt mondta, ön nem 100 százalékot teljesít, hanem 110-et.  

Ez jólesik. De ez mindenkire igaz. Engem ez motivál, mert nem érzem magam egyedül, hiszen közösen tesszük a dolgunkat. Ezek a kölcsönhatások oda-vissza működnek. Nekem, mint vezetőnek, kutya kötelességem élen járni és hitelesnek maradni.

Mi a legnehezebb most?

Hogy ésszerű keretek között ellenálljunk annak a nyomásnak, hogy kitárjuk az intézmény ajtaját, és minden visszatérjen a korábbi állapotra. A lakóknak ezt nagyon nehéz feldolgozni, hiszen azt hallják és látják a tévében, hogy kint minden korlátozás szépen lassan feloldásra kerül, itt ugyan miért nem? Amíg bizonyosságot nem nyerünk, addig nagyon fegyelmezetten, empatikusan kell fenntartani a meghozott biztonsági intézkedéseket. De azért nálunk is történt enyhítés, az udvaron találkozhatnak a pavilonok lakói egymással, videótelefonnal tartják a kapcsolatot a hozzátartozókkal, illetve csomagokat is veszünk át újra. De a látogatási és kijárási tilalom még érvényben van. Most is azt mondom, amit eddig, a legfontosabb a biztonság.

Mivel tud kikapcsolni?

Az utóbbi időben falom a könyveket. Megtanultam negyvenhárom évesen, kötelességem valahogyan lazítani, hogy másnap újult erővel láthassak munkához. Dürrenmatt két drámáját és egy kisregényét is letudtam egy hét alatt. Felkészül Rejtő Jenő.

Nagy zenerajongó.

A blues a mindenem, Stevie Ray Vaughan a kedvencem, ő mindig erőt ad.

Szóval rákenroll.

Nekem az életigenlést jelenti. Ebbe belefér a hit, remény, szeretet, belefér az őszinteség, a vagányság, belefér az, hogy embertársainkkal szemben viseltessünk tisztelettel, de közben ne feledkezzünk meg önmagunkról sem, mert szeretünk élni, ezért nem panaszkodunk, és nem hagyjuk el magunkat. A rákenroll az élet maga, csupa nagybetűvel.

Mit tesz a vírus után?

Pár nap pihenés, összeröffenés a haverokkal, de a munka szempontjából is számtalan elképzelésem van. Elvégeztem egy mediátori képzést, azzal is szeretnék foglalkozni. Tele vagyok tervekkel.

Szilágyi Norbert