A 100 évvel ezelőtti nemzeti tragédiára, a trianoni gyalázatra emlékezett a város a Palóc ligeti Országzászlónál, ahol Csach Gábor polgármester mondott beszédet.

Károlyi Mihály gróf 1918. november 7-én a vesztes háború – Magyarország részére különbékével való – lezárása érdekében Franchet D’Esperey antant tábornokkal találkozott Belgrádban. Amikor a francia tiszt megkérdezte a vörös grófot, hogy ugyan miféle képviselettel rendelkezik, erre Károlyi a Nemzeti Tanács és a Katonai Tanácsok felhatalmazására hivatkozott. „Vous etes, déja tombes sibas?” Erre a válaszra ezt a megalázó mondatot vágta Károlyi Mihály gróf arcába a balkáni szerb-francia hadsereg parancsnoka: „Hát már ilyen mélyre süllyedtek?”  – kezdte beszédét Balassagyarmat első embere.

És valóban – folytatta Csach Gábor-, Szent István ezeréves országa 1918. novemberében oly mélyre süllyedt, hogy olyan vezetőt tűrt magán, aki semmiféle alkotmányos legitimitással nem rendelkezett. Képviseleti jogait nem választások vagy népgyűlés adták, hanem zavaros szózatokat hangoztató különös alakok gyülekezete. Három törpepárt vezetőiből álló társaság, akiket a „küzdés” helyett a „lemondás”, a „nemzeti” helyett a „népszövetségi” szavak jellemeztek. Lehet-e nagyobb baja bármely nemzetnek annál, amikor egy vesztes háború után még a nyertesek durva megvetése is övezi? Amikor a győztesek és nagyok pusztán azért mellőzhetik őket, mert a történelem ciklikus menete szerint törvényszerű bukásuk esetén már arra sem képesek, hogy összeszedjék maradék erejüket és felálljanak. Nemzet helyett már csak atomjaira hulló vegyület, amely összefogásra képtelen, küzdéshez gyáva, stratégiát alkotni ostoba. Amely kihasználva a háborúban legyengült és a veszteségekben megrendült tömegeket, saját őrült vagy naiv ideái érdekében tálcán kínálja fel ellenségeinek a jövőt.

A polgármester kiemelte: – Balassagyarmat jól tudta ezt már 1919 januárjában – amikor darabjaira hullott a magyar hadsereg, a közigazgatás és Budapesten a kommunista Kunbéláék mélyítették az árkokat magyar és magyar között – a régi rend nevében a Vármegyeházán Pongrácz György vármegyei főjegyző és a szociáldemokrata Schuch István mozdonyvezető kezet fogott. Így indult a megszálló cseh katonák kiűzése, a Civitas Fortissima január 29-i eseményei. E kézfogás miatt maradhatott az Ipoly déli partja Magyarföldön. S nekünk ezért nem oly fájó seb a mai emlékezés sem, szemben túlparti testvéreink mindennapi bánatával.

Pedig a századfordulón Balassagyarmat is hihetetlen virágzásnak indult, kialakult a mai modern polgárváros. Ezt verte szét a diktátum: emiatt nem épült meg színháztermünk, kultúrpalotánk, új tornyos városházánk, laktanyánk sem.

Elveszítettük vonzáskörzetünk nagyobbik részét, a határzár 47 felvidéki településtől, a város fájától, téglagyáraitól, vásárlóitól, termelőitől fosztott meg minket, közigazgatási területünk egyötödének elvesztését mégis túléltük. A későbbi gazdasági válság ellenére harminc év alatt megduplázódtak városunkban a lakások, államcsendőrségi palota, strand, skanzen, új vasútállomás, építészeti hivatal épült, iskolabővítések, köztéri szobrok, parkok sora és a városi státusz visszaszerzése jellemzi a két háború közti Balassagyarmatot. De elsősorban a közös sors felismerése: hogy nehéz időkben is az összefogás, és a szélsőséges indulatoktól való mentesség a túlélés és a felemelkedés záloga.

Csach Gábor polgármester így zárta beszédét: – Az biztos, hogy százéves sebeink sem gyógyíthatók a folytonos önmarcangolással, a szekértáborok megvadult, egymást hibáztató fröcsögésével, hiszen a sorsunk (jobb és baloldali magyaroknak) mint eddig, a vesztes XX. század után is közös: a Kárpát-medencében száz esztendő után is megmaradt magyar örökségünk és magyar közösségeink gazdasági és kulturális erejének fenntartása és erősítése. Ahogy Juhász Gyula írja: nézzünk egymás szemébe nyíltan S őszintén, s a nagy sír fölött Ma fogjunk kezet, s esküdjünk Némán, csupán a szív veréseivel, S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra. Legyen így!

(szilágyi)

Fotó: Sümegi Tamás