Vers mindenkinek

RACS JÓZSEF:  ÖRÖKSÉG                                               

                                         

Behunyom a szemem, s a múlt ködfátylán,

repülök vissza időn,  téren át.

Egy népet látok, mely hazára talált.

Hazára talált a Kárpátok ölébe,

és dicsőn élt századokon át.

Az utódok léptek Árpád örökébe.

                                         

Két angyalt látok, kezükben korona.

Fölibénk helyezik, ez itt a szent haza!

Miénk-e föld minden gazdagsága,

zöldellő rétek folyók sokasága.

A hegyek ormán csillogó napsugár

színarannyal vonja be a messzi láthatárt.

                                         

A Pilis, hol a föld szíve dobban,

s egykor barátok saruja csosszant.

Ajkukról az áhítat imája szállt,

tán Árpád alussza itt örök álmát.

Titkot rejtenek a romok, hallgatnak a sziklák.

Némán őrzik a nagy vezér sírját.

                                         

Rónák felett, délibáb,

szürke marha ezerszám.

Csikósok ostorától hangos ott a puszta,

most csak szél jár bús útját járva.

Az alföld, hol egykor pásztor sípja szólt,

vele a magasba pacsirta dalolt.

                                         

Látok magam előtt sok- sok hős csatát.

Lovak nyerítenek, haldoklók hörögnek,

vérükkel áztatják a szent anyaföldet.

Hol egykor vitézek sarkantyúja penget.

Most bús romok.

Hallgatnak a végek.

                                         

Itt vagyunk hon több mint ezer éve,

dicsőségünk hullik mély sötétségbe.

Idegen hatalmak uralomra törnek,

üldözöttek lettünk, minket hazánkban gyötörnek.

Nincs annyi víz a Duna medrében,

amennyi könnyet hullatott a magyar keservében.

                                         

Mégis. Vérünknek soha nincs nyugalma.

Ha nincs más, hát egymást marja.

Régi átok ez, mely sújtja a népet,

ős táltosoktól, kiket királyuk ölt meg.

Ellenük fordultunk, legyilkoltuk őket.

Feledve az ősi vallást, mi erőssé tett minket.

                                         

Volt egy nemzet.  Dicső és büszke!

Ma csonka, elnyomott.

Véres zászlaja tépetten lobog.

Éles karmok tépték hazánk testét,

mely megcsonkítva, de tovább él.

Feketén vésődik minden magyar szívbe!

Egy hely: Trianonnak neve.

                                         

A múltból az ősök szelleme kél.

Számon kérik tőlünk.

Mit tettünk és miért!?

Hol az ország amit örökül hagytak?

Mely bölcsője volt sok nagy magyarnak.

Mit mondunk, ha utódaink kérik hagyatékukat?

                                         

Mivé leszünk, ha nem lesz több magyar,

aki elszavalja a Nemzeti dalt!

Elnémulnak a Himnusz hangjai,

valóra válnak a Szózat bús szavai.

Mert magyarnak lenni büszke teher.

E földre születni, halni végzetünk legyen.

                                         

Ha nem vigyázunk?

A Kárpátok koszorúja borul ránk végül.

Mint szemfedél a föld kebeléből.

Fájó mementóként íródik az égre,

egy letűnt nemzet szomorú emléke.

                                         

Ám, ha minden magyar megfogja egymás kezét,

s megszűnik közöttünk az ellentét, a gyűlölködés,

ha, egy hangra dobban majd a szívünk.

Akkor! Lesz naggyá ismét nemzetünk.