Végérvényesen padlóra küldi a járvány a zeneipart? – két közismert zenészt kérdeztünk.

Aligha kell bárkinek is ecsetelni, milyen nehéz helyzetbe került a zeneipar a koronavírus miatt. Március közepe óta világszinten elmaradtak a fesztiválok, nagy koncertek, hazánkban is korlátozottak a lehetőségek. Számtalan vélemény olvasható nap mint nap, a Gyarmati Hírek Horváth Ádám balassagyarmati zenészt, a Stula Rock dobosát és Alapi Istvánt, az Edda Művek gitárosát kérdezte.

Jelenleg csak 500 fő alatti koncerteket lehet tartani, mennyire érintett ez benneteket?

Horváth Ádám: – Felettébb furcsa a helyzet, hiszen gyakorlatilag csak kérdőjelek vannak most. Áprilisban jött ki a második, Örökifjú című lemezünk, utána indult volna a koncert-szezon. Pontos számot nem tudok mondani, mert sok buli még szervezés alatt állt, de tízes nagyságrend. Ha egy kis klubban bevisz egy kisebb zenekar pár száz főt, az már jónak számít. Akkor már visszahívják újra, mert volt fogyasztás, ergo anyagilag sikeres volt az este. De most nyár van, a fesztiválok, városi heppeningek ideje. Még a mi szintünkön is nagy érvágás ez, mert lehet, hogy egy Stula Rock-ot még csak 490 ember nézne meg, de eleve meg sem szervezik, vagy lemondják a rendezvényt.

Alapi István: – A jelenlegi állás szerint ebben a szezonban, vagyis március közepétől 55 lekötött bulink elmaradt, szeptember közepéig lesz talán 4 – de hangsúlyozom, talán, ez a pillanatnyi helyzet, mert teljes a bizonytalanság, napról napra változik minden. Mint minden zenekar, így az Edda is a koncertszervezők meghívásaitól függ, néhányat személyesen is ismerek, így tudom, hogy a bizonytalanság miatt inkább lemondják a bulikat vagy meg sem hívnak minket.

A vélemények még a szakmában is megoszlanak: egyesek szerint az egészség mindent felülír, mások a zeneipar padlóra küldéséről beszélnek.

Horváth: – A panaszkodás nem a kenyerem, bár néha sajnos szoktam. Próbálok pozitívan gondolkodni még mindig. Nálam okosabb emberek jobban el tudják ezt a helyzetet mondani. Összeesküvés elméletet szoktam én is gyártani magamban, megvizsgálva minden ismert oldalt persze. A globális tudatos butításban hiszek alapvetően, de ha például a mulatós mehetne, a rock meg nem, akkor jobban kiakadnék. Az emberek művészet iránti igényét csorbítják ezek az intézkedések, nézzék a focit, nyomkodják a telefont, de koncert, óóó, az nem lehet…

Alapi: – Véletlenül sem akarok okoskodni, távol áll tőlem a megmondóember szerepe, ezért próbálok óvatosan fogalmazni. Az biztos, hogy ilyen helyzetben még sohasem voltam a nem éppen tegnap kezdődött pályafutásom során. Teljes a bizonytalanság, nem tudjuk, mit hoz a közelebbi és a távolabbi jövő. Nem vonom kétségbe a vírus létezését, de egyértelmű, mindenkire érvényes szabályok kellenének a tömegrendezvények kapcsán. Zenészként nyilvánvalóan zenélni szeretnék, vagyis végezni a munkámat, ami március közepe óta nem lehetséges. Sokan és sokat beszélnek a klubkoncertekről, mondván, ha 500 főig lehetnek bulik, akkor tessék ott játszani! Igen ám, de ha jónéhány csapatra – mint például az Eddára – ennél hosszú-hosszú évek óta sokkal nagyobb igény van, vagyis rendszeresen 3-5-10 ezer embernek játszunk, akkor hogyan zenéljünk 495 fős közönségnek? A nagykoncertek és klubkoncertek két teljesen más világ. Nekem van jogalapom erről beszélni, hiszen az Eddával többezer fős közönségnek játszom a nagy színpadokon, míg a szólóprojektjeimmel 50-100 embernek muzsikálok a klubokban. Az a biztos, hogy semmi sem biztos, ennél pedig nincs rosszabb érzés egy zenésznek. Ha nem lépek színpadra, nem tudok pénzt keresni, márpedig a legtöbb zenész a közvélekedéssel ellentétben korántsem milliomos. Jómagam például nem Porschével járok, hanem egy 11 éves középkategóriás autóval, és nem Budán lakom egy 200 négyzetméteres villában, hanem a Teleki tér sarkán egy 70 négyzetméteres lakásban.

A különböző fórumokon, mint például a facebook-on, vagy a cikkek alatti kommentekben, a publikum jelentős része durván támadja a zenészeket, mondván “ne sírjatok már, menjetek el rendes munkát végezni!”.

Horváth: – A butaság nem bűn, ezért nem is lehet megbocsátani! Amúgy nem olyan nagy dolog ez a zenélés, csak úgy 8-10 évig kell egy hangszeren gyakorolni napi 5-8 órát! Le kell mondani sok mindenről évekig, ha az ember a felső kategóriába akar tartozni zeneileg. “Amíg te játszottál a téren, a billentyűket nyomtam a zongorán”, csak, hogy a klasszikust idézzem. A profi hangszerpark is csak egy autó ára, és ha a sok lemondással teli év után el kell menni, mondjuk kapálni, azt minden zenész nyilván megérti, és szívesen megteszi. Remélem, mindenki érzi az iróniát! A “zenész dolga, hogy zenéljen”, táplálékot nyújtson a léleknek, kikapcsolódást adjon a mókuskerékből. Nyilván, ha nem akar éhen hallani, akkor “kapál”, de ha elhallgat az élő zene is, akkor sokkal sivárabb lesz ez a bolygó…

Alapi: – Talán 1985-ben hallottam egy rádióinterjúban egy akkori elvtárs szájából, hogy „tessék már megérteni, a zenélés az nem munka!” Azt hittem, ezen már régen túllépett a társadalom, de mint a példa mutatja, egyáltalán nem. Az alpári, prosztó hangnem magáért beszél. A legszebb öröm a káröröm!? Most kezdjem el azt magyarázni, hogy én például 16 éves koromtól zenésznek készültem, azért tanultam hosszú évekig, ezért gyakorolok a mai napig 3-4 órákat, ezért veszek több millió forintért hangszereket és technikát… Nem, nem fogok magyarázkodni 40 év zenéléssel a hátam mögött, hogy miért nem állok be lángossütőnek vagy takarítónak! A jelek szerint nagyon sok ember irigy azokra, akik azt csinálhatják, amit szeretnek, de abba nem gondolnak bele, ők vajon miért frusztráltak ezért? Sajnos, nagyon szomorú látlelet ez a magyar társadalom állapotáról.

A kormány a hetekkel ezelőtt bejelentett 5,2 milliárdos támogatás mellett további lehetőségekkel segíti a zeneipart.

Horváth: – A jelenlegi helyzetben minden segítség jól jön, de előbb hadd ismerkedjünk meg a részletekkel.

Alapi: – Térjünk vissza erre a konkrétumok ismeretében.

(szilágyi)