Nemrégiben töltötte be 70. életévét Lengyel Péter, Horváth Endre és Pro Urbe-díjas alkotó. A kerek évforduló apropóján életmű kiállítása nyílik az Evangélikus Országos Múzeumban, Művésztanár az Ipoly-mentéről címmel tekinthető meg a tárlat szeptember 15-től. A hetvenedik születésnap jó alkalom a visszatekintésre és az összegzésre.

Békésen, tartalmas telnek Lengyel Péter mindennapjai, délelőtt ügyintézés, operáció utáni lábadozás, erőgyűjtés és festés, rajzolás, hisz ez az élete, ezt szereti, mást el sem tudna képzelni. Két lelkes, ügyes tizenéves tanítvány látogatja meg hetente kétszer a mestert, aki ma is élesen emlékszik azokra az iskolában eltöltött időkre, amikor minden gyereknek volt mappája, rajzlapja és mindegyik egytől egyig rajzolt.

„Sok tehetséges gyereket tanítottam, akik rajz szakkörre jártak hozzám. Sokan elvégezték a képzőművészeti főiskolát, tanárképzőt, később kollégák lettünk. Nagy szeretettel gondolok ezekre a gyerekekre.” 

A mai napig töretlen alkotókedv gyümölcseként nemrégiben lett teljes a Biblia-sorozat. A Jézus körül élők, a bámészkodók, a rosszindulatúak és jóindulatúak után most a munkanélkülieken a sor, a tollrajz váza már elkészült – mint mindig, most is a realizmus jegyében.

„A realizmus a legnehezebb, de egyben legszebb irányvonal, én még mindig ezt képviselem. Amikor az egri Tanárképző Főiskolára jártam, két lehetőségem volt. Vagy elkezdek absztrakt képeket készíteni, modern kortárs művész lenni, vagy realista, jó rajzoló ember leszek. Az utóbbit választottam. A kortárs művészet mindig távol állt tőlem, nem tudtam magaménak érezni ezt a vonalat. Azt szeretem, amikor kimegy az ember a természetbe, gyönyörködik a tájban, megnéz egy öreg, göcsörtös fát vagy egy öreg paraszt ember kezét, és ezt úgy meg tudja rajzolni, ahogy a valóságban kinéz. Ez a legnehezebb! Ez a realizmus, amikor egy tárgyat a részletekbe menően ki kell dolgozni. A mai napig ebben tudok igazán kiteljesedni és magamra találni.”  

A hét évtizedes leltár ezt az egy tételt tartalmazza – realizmus -, csak az önreflexió árnyalja valamelyest a képet: vajon mihez kötötte az alkotót kérlelhetetlenül a ragaszkodás?

„A pontos rajztudás – ez a zsinórmérték nálam. Ha pontos rajztudásom van, akkor nem tudok se jobbra, se balra eltévedni, csak az egyenes úton haladok. Sokan mondják, hogy milyen könnyű feladat, hiszen csak le kell rajzolni az adott embert, tájat. De ez nem így van. Idő, alázat, kitartás, türelem és a művészet szeretete nélkül nem működik. A helyszínre ki kell menni, elő kell készülni, megfelelő időt kell fektetni a munkába. Ez nagyon fontos, sokan ezen buknak el. A változás, ami engem is meglepett, hogy még precízebben rajzolok. Egyre tökéletesebben akarom megrajzolni a részletekbe merülő emberi formákat. Erre manapság sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek, mint évtizedekkel ezelőtt.”

…idő, alázat, kitartás, türelem, hűség és tökéletesítés – a szaturnuszi próbatételek, melyek kikényszerítik a lassú, megfontolt és koncentrált haladást, a zsigerekig hatoló tapasztalást, de eljuttatják a küszöbig az embert, ahol általuk időtálló jutalomra lel.

„A legszebb, amikor egy alakot megrajzolok, és azt mondom, ez nagyon jó. Ez a legnagyobb élmény. Nem kell nekem mondani, érzem magamtól, hogy jó vagy nem jó az elkészült alkotás. Több ezer rajzom van, már nem tudom hová rakni őket. Mindegyikben szívesen gyönyörködöm.”

A közönség legközelebb a budapesti kiállítás megnyitó alkalmával élhet a gyönyörködés jogával. 140 rajz és olajfestmények kerültek kiválogatásra hetven termékeny év munkájából.

„Nagy megtiszteltetés ez számomra. Réti Zoli bácsi után én vagyok a második olyan gyarmati ember, akit a fővárosi múzeumba meghívtak. A kiállítás mérföldkő az életemben, büszke vagyok rá. Tősgyökeres balassagyarmatiként egy jeles helyszínen mutathatom be a rajzaimat, festményeimet, és a résztvevők az én alkotásaimon keresztül ismerhetik meg a palóc táj szépségeit, jellegzetes vonásait. Ettől nagyobb szó nem is kell.”

Kanyó Kinga