Eleink nem azért nem törekedtek millió tárggyal telerakott műanyag környezet kialakítására, mert nem volt meg hozzá a technológia, hanem azért volt alárendelt a tárgyi világ, mert a szellemi-lelki létforma dominált. Ha következetesen keressük és igyekszünk meglátni a jót a környezetünkben, az kihat és nemesítően hat – többek között ezekről beszél dr. Limbacher Gábor, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum igazgatója, Nógrád Megye Közgyűlésének friss Szontagh Pál-díjasa.

Limbacher Gábor 1958-ban Budapesten született, a Budapesti Műszaki Egyetemen 1983-ban szerzett gépészmérnöki diplomát. Közben felvételt nyert az ELTE szociológia, majd néprajz szakára, ahol tanulmányait 1988-ban fejezte be. 1996-ban folklorisztikából egyetemi doktori címet,  később a Debreceni Egyetemen néprajz és kulturális antropológia tudományterületen PhD fokozatot szerzett. 1986 szeptemberétől a balassagyarmati Palóc Múzeum  etnográfus muzeológusa,  1992-től  ugyanitt főmuzeológus. 2000-2003 között Nógrád megyei múzeumigazgató.  2009 és 2014 között Veszprém megyei múzeumigazgató, illetve 2013-tól a megyei hatókörű városi múzeum igazgatója. 2015 óta a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum igazgatója. 1996-tól 2009-ig a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége balassagyarmati szervezetének elnöke. Szakmai eredményeit tudományos konferenciákon való előadások, országhatáron túlnyúló szakmai kapcsolatok, publikációk és kiállítás-rendezések jelzik. 1997-ben jelent meg feleségével, dr. Lengyel Ágnessel Népi vallásosság a Palócföldön című  könyvük, 2002-ben készült el a Hazaszeretet, magyarságtudat a népéletben című kötete. 2003-ban a Kereszténység, államiság Nógrád megye ezer éves történetében című  műve látott napvilágot, majd 2005-ben a Kegyelmekkel tündöklő boldog Anya – Szent Anna tisztelete és a Palóc Búcsú című könyve. 2015-ben Madách-díjat, 2018-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott.

Azért az nem hétköznapi történet volt a nyolcvanas években, hogy valaki egyszerre két egyetemen tanult…

Mindkét nagyapám mai szóval gépészmérnök volt, hamar úgy nézett ki a családunkban, hogy én is az leszek. Nagyon óhajtottam, hogy az egyetemre egy évvel elnapolva vegyenek föl, mert már bontakozott bennem a hagyomány szeretete. Óhajtottam volna a vidéket járni, és fazekasságot (is) tanulni… De fölvettek rögvest, csak épp 11 hónap katonáskodást kellett előtte teljesítenem. A BME Gépészmérnöki karán a leg faluközelibb szakra, mezőgazdasági gépésznek jelentkeztem, de hamar rájöttem, hogy ez a tudás inkább átalakítja a falut, mint hogy megtartaná a hagyományt. Így átjelentkeztem erőműves mérnöknek, azaz elméleti irányt választottam. Az érdeklődésem azonban eleven maradt a társadalomtudomány, főleg a vallásszociológia iránt. Ezért harmad évben a műegyetemi tanulmányaim mellett átjártam az ELTE Bölcsészettudományi Kar Szociológia Szak előkészítő évfolyamába, ahol a két félév végén döntötte el a tanszék vezetése, hogy a hallgatók közül kiket vesznek föl a további 4 évre. Engem is kiválasztottak, de 1980-ban még miniszteri engedély kellett ahhoz, hogy egy egyetemi hallgató egyszerre két egyetemen tanuljon. Megkaptam az engedélyt, és kötelességből elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetemet is. A diploma után rögtön felvételiztem az ELTE BTK Néprajz Szakára, szerelmemmel, Lengyel Ágnessel együtt, aki magyar-történelem szakra járt, és sikeres néprajz felvételit követően egy csoportban tanulhattunk.

Műegyetem és szociológia után miért éppen néprajz?

Lényegében ugyanaz az érdeklődés motivált, ami már kis gyermekkorom óta, keresztszüleimnél Kápolnán töltött nyarak, a putnoki és kiskunfélegyházi rokonság hatására éledezett bennem. Az is a falu, a nép kultúrája felé tájolt, hogy nyolcadikos koromban szüleim szőlőbirtokot vásároltak Fóton, és hetente szívtuk a falusi levegőt és nevelődtem bele a földművelő munkába. A családunkban különösen Czene Teréz nagyanyám putnoki származása és rokonsága keltett bennem vonzódást a népi kultúrához, mint ami szinte időtlen, nagy távlatú és Ég felé törekvő. Tudomásom szerint néprajz szakra nem lehetett közvetlenül áthallgatni a BME-ről, kellett a szociológia, ami mellé már fölvehettem a néprajzot.

Újpestiként hogyan került Gyarmatra?

Újpestiként mi egy csendes kis utcában laktunk, ahol a szomszédság és az utcabeliek, környékbeliek felé való kapcsolatok fontosak voltak, szinte, mint falun vagy kisvárosban. A bölcsődétől az óvodán, iskolákon át a templomig, piacig és üzletekig, meg az Újpest pályáig, Duna-partig mindent gyalog el tudtunk érni, vagy kerékpárt használtunk. Tehát a lokális kötődés eszmélkedésem óta mindig erős volt bennem. Ebből már szinte következik, hogy feleséget is kétszáz méter távolságra leltem, eredetileg még gimnazistaként. Igaz, ez nemcsak a lokálisteljességet dicséri, hanem neveltetésemmel, kialakuló világképemmel összefüggésben, Isten szeretetteli ajándéka is. Amikor már mindketten néprajz szakos egyetemi hallgatók voltunk, egy belvárosi szilveszteri összejövetelen barátainkkal elhatároztuk, hogy elköltözünk Budapestről, mert vidéken szeretnénk a felnőtt életünket kibontakoztatni, és családot alapítani. Éjféltájban magunk elé vettük csonka Magyarország földabroszát, és föltűnt Balassagyarmat, amely régi vármegyeszékhely, Trianon óta határváros, ahonnan átlátni az elcsatolt területekre. Mintegy a Felvidék kapuja, és társadalmi, kulturális adottságai is olyanok, hogy a palócság egyik vonzásközpontja, ahol, úgy képzeltem, nemesi-vármegyei örökségként talán még a pipafüstöt is érezni. Balassagyarmat gyerekkorom óta ismert város volt, ahol 9 évesen jártam először, éppen akkor, amikor a Rákóczi út régi házait bontották, és alapozták az emeletes szalag házakat. Szüleimtől tudtam, hogy egyik rokonom, Kiss László Balassagyarmaton volt káplán, aki igen sikeresen nevelte a fiatalságot, ezért aztán szorongattatások érték, s elhelyezték. Bátyám. Limbacher László közgazdász egyetemi hallgatóként két hétig Gyarmaton volt úgynevezett téli népművelési gyakorlaton, ahova érdeklődésből, önkéntesen lehetett jelentkezni. Nagyon jó élményekkel tért haza, átlelkesítette őt a város. Érdemes még azt is megemlíteni, hogy néprajz szakos évfolyamok összevont egyetemi kirándulása során három város – Miskolc, Eger, Balassagyarmat – és térsége volt az úti célunk. Mindhárom helyen érdeklődtem, hogy két harmadéves egyetemista számára volna-e álláslehetőség. A legvonzóbb választ dr. Zólyomi József igazgató úr adta: kezet nyújtott azzal, hogy viszontlátásra holnap reggel fél nyolckor! Ha nem is másnap, de hamarosan a Palóc Múzeum munkatársai lehettünk, és még szolgálati lakást is kaptunk. Véletlenek aligha vannak, mi 1986. szeptember 8-a óta lakunk Balassagyarmaton. Mikor is kezdhettük volna palócföldi életünket, mint a Szűzanya születésnapján, Kisboldogasszony, a palócok „Máriácskája” ünnepén?! Meg is segít mindig.

Több múzeumot is igazgatott, hol érezte magát a legjobban?

A palócoknál az első az mindig modell értékű, mindig meghatározó. A Palóc Múzeumot kezdettől fogva szellemi-kulturális otthonomként, nem csupán munkahelyként szeretem. Ezt erősítette, amikor hamarosan megismertem a múzeumalapító felsőgyőri Nagy Iván művét, életrajzát és egyéniségét. Ő mindenét a balassagyarmati múzeumra hagyta és ajándékozta. Szerető jósága megérint a Palóc Múzeumban minden munkavállalót, megérint engem is. Hivatástudata átszármazik az utódokra is, rám is. Minden múzeumot szeretek, ahol dolgoztam. A veszprémi múzeumot a névadó Laczkó Dezső piarista pap alapította, hasonló hivatást érezhet ott is az ember. A salgótarjáni múzeumot 1959-ben munkásmozgalmi múzeumként alapították, ez más kezdet, más légkör. A szécsényi múzeum kastély ingatlan. Utolsó magántulajdonosa viszont báró Lipthay Béla és herceg Odescalchi Eugénie volt, egy nagyszerű, példamutató házaspár. Béla bátyánk évtizedekig a Palóc Múzeumot erősítette, mint természetrajzos muzeológus, és mint nyelveket beszélő, európai műveltségű kolléga. Nagy megtiszteltetés az ő nyomdokain képviselni a kulturális örökséget a kastélyában, a Kubinyi Ferenc Múzeumban.

Miért fontosak a múzeumok, mi a szerepük e gyorsan változó világban? 

Azok a múzeumok fontosak, amelyek alapvető tudást, nélkülözhetetlen létfelfogást képviselnek. Múzeum-képviselőként nem adhatjuk alább annál, mint az élelmiszer boltok jelentősége. Alapvető értékek, alapvető tudás forrásbázisaként szervezzük gyűjteményeink kínálatát. Ma elvakít sokunkat a fogyasztás vonzereje, a vágyak az anyagi dolgok, a matéria birtoklására ösztönöznek. Ebben a közegben sok fiatal, sok lány és hölgy a „megfelelés kényszerével” már nem tudván a szépség szellemi lelki teljességéről és a megjelenést is átható belső erejéről, öntudatlanul is sodródnak, hogy mintegy „szép árucikké” váljanak a szépségipar segítségével. A múzeumok egyik legfőbb hivatása, hogy eleink kultúrájából, életmódjából merítve interaktívakká váljanak korunk folyamataival. Fölmutassák a hagyományos emberség élni tudását, és az egyre inkább életképtelenné sőt kihalóvá váló modern civilizáció idején mintát nyújtsanak az ember tökéletességgel mérhető határtalanul gazdag mibenlétére. Másként fogalmazva az individualizáció, gyakorta egoizmus idején fölmutassa a közösségi ember létfontosságú szerepét. Végül a fizikaiba, végesbe zárkózó trendek idején múzeumaink rávilágítsanak a kozmikus, határtalan emberi létfelfogásra, amit eleink apáról fiúra, anyáról leányra hagyományoztak, mert nélküle élni nem tartották érdemesnek. E szemlélet megnyilvánulásával való szembesüléshez a balassagyarmatiaknak nem kell hosszú útra vállalkozniuk, elegendő meglátogatniuk a Palóc Múzeumot, részt venni a „Bölcsőtől a sírig” vagy a „Palóc etnokultúra kincsestára” és a „Tudós köznemesi könyvtár – nemzeti történelmünk tüköre” állandó kiállításokban, hogy megérezzük eleink műveltségének felszabadító érzését. Hogy eleink nem azért nem törekedtek millió tárggyal telerakott műanyag környezet kialakítására, mert nem volt meg hozzá a technológia, hanem azért volt alárendelt a tárgyi világ, mert a szellemi-lelki létforma dominált.

Néprajzkutatóként mit tart a legfontosabbnak? 

Hogy ne ürüljenek ki kisvárosaink, ne ürüljenek ki falvaink. A természetközeli emberi életmód fogékonnyá tesz a természetfelettire. Palóc eleink úgy tartották, hogy a természet maga a teremtés eredménye, érzékelhető formája. Ehhez kapcsolódva mi magunk is Istenhez társulhatunk, s létünk a végesből a végtelen felé, az esendőből, gyarlóból a hibátlan, a tökéletes felé halad. Ha megmaradnak falvaink, kisvárosaink, akkor megmarad nemzetünk is, még ha tudományosan a demográfia figyelmeztetése szerint néhány évtized alatt elfogyunk is. A legfontosabb, hogy ráébredjünk: sok évezredes emberi tapasztalat szerint a világosság az isteni jó, a sötétség az ördögi rossz – bár csábító. Ma ott tartunk, hogy az éjszakának profán kultusza alakult ki, mindenfélének az éjszakája, fiatalok éjszakai programjai, stb. Ma ott tartunk, hogy piacvezetővé brand-dé válhat a pokol nevű márka, Hell óriás plakátok hirdethetik a pokol csábítónak látszó életérzését. A legfontosabb, hogy visszataláljunk ahhoz, hogy az igen igen, a nem nem, a világos világos, a sötét pedig sötét. Ezt a jó és rossz kettős szembenállását, amióta ember van a világon és nyomot hagyott, mindig szem előtt tartotta, és össze nem tévesztette, mert életet akart magának és utódainak is.

Fájdalmas látni, hogy egyre nagyobb teret nyer az igénytelenség, mit lehet tenni az értékvesztés ellen? 

Életfontosságú bíznunk a jóban, s nem hagyni magunkat reménytelenné, beszűkültté, függővé, szenvedélyeink rabjává válni. Ha következetesen keressük és igyekszünk meglátni a jót a környezetünkben, az kihat és nemesítően hat. Tanítanak bennünket eleink, tanítanak bennünket a virágok, a növények és az állatok is, tanít bennünket a sorsunk, a tapasztalat, ami megtörténik velünk, elég csak jó tanulónak lennünk. Az égi tanítás szerint érdemes megfigyelnünk az égi madarakat! Nem vetnek, nem aratnak, élelmet sem gyűjtenek magtárba, a mennyei Atya mégis táplálja őket. Mi pedig sokkal értékesebbek vagyunk, mint a madarak! Ki tudná közülünk aggodalmaskodásával akár csak egy órával is meghosszabbítani az életét? Miért aggódunk például a ruhák, a divat miatt? Figyeljük meg a mezőn a vadvirágokat, hogyan növekednek! Pedig nem fáradoznak, hogy ruhát készítsenek maguknak! Mégis Salamon király a dicsősége csúcsán, vagy egy mai szuper modell sem öltözködött olyan szépen, mint ezek közül bármelyik.

A szó legnemesebb értelmében keresztény-konzervatív ember, az Isten-Haza-Család hármas jelszavának szellemében évtizedek óta példát mutat életével. Mit szól ahhoz, hogy mostanság éppen ezen értékek állnak a legnagyobb támadás alatt Európában?

A modern időkben hajlamosakká váltunk elbagatellizálni a gonosz jelenlétét, mint ahogy Isten teremtő, gondviselő és mindenható jóságáról is túl sokszor feledkezünk meg. A sötét erők, mint Ádám vétke óta mindig, most is rabul akarnak ejteni. Akik rabjává válnak, mindaddig, amíg a rossz rabságában vannak, már nem a világosság fiai. Viszont csak úgy szabadulhatunk, és válhatunk igazakká, ha teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből törekszünk a jóra, törekszünk a Világosság megismerésére. Marx Károly a 19. század közepe táján úgy látta, hogy a vallás a népek ópiuma. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a fogyasztás az. Az önzés, individualizmus, az elszakadás Istentől pedig az emberiség legnagyobb zsákutcája. A zsákutca azonban nem föltétlen a vég, csak vissza kell jönni belőle, és megtalálni az előre, vagyis felfelé vezető utat.

Szilágyi Norbert