Nemzetközileg jegyzett jazz nagybőgős, élő legendákkal koncertezik, pedagógiai mesterképzést végez a világhírű svájci akadémián, családjával a Genfi-tó francia partján várja a jobb időket – Szandai Mátyással beszélgettünk.

Szandai Mátyás 1977-ben született Balassagyarmaton, két évig (1996-98) erősítette basszusgitárosként a Kinopuskin együttest, 2004-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneakadémia nagybőgő szakán. Több mint tíz éven át a legjelentősebb hazai jazz egyéniségek formációiban zenélt. 2011-ben kiköltözött Párizsba, ahol hamarosan annyi koncertfelkérést kapott, hogy a maradás mellett döntött. Azóta több mint harminc lemezfelvételen működött közre, turnézott a világ számtalan országában, a nemzetközi jazzélet legnagyobbjaival zenél. Tavaly megjelent Sadhana című albumát brazil, kubai és francia barátaival készítette.

Nehéz volt megszokni Párizst?

Amikor kimentem, rengeteg jam session-re jártam, hogy megismerkedjek az ottani zenészekkel. Ezek a zenészek a világ minden részéből jönnek, nagyon sok olasz, amerikai, karibi muzsikus él ott. Elég összetartó ez a színes zenei világ, sok jó hangszeressel sikerült így összehaverkodnom. Őszintén megvallom, az eleje nagyon fárasztó volt, hiszen kikerülsz egy légüres térbe, kapaszkodókat keresel, meg kell találnod azokat az embereket, akikkel játszani szeretnél. Szerencsére sikerült.

Frankhonban nem olcsó az élet.

Franciaországban van egy támogatási rendszer a zenészeknek, ezt nagyon nehéz megkapni, mert iszonyú papírmunka mellett rengeteget kell érte dolgozni. Egy bizonyos számú hivatalos koncertet kell játszani egy meghatározott időn belül és akkor a következő ilyen periódusra támogatnak téged. Ezt sikerült megszereznem majdnem egy év után, onnantól kezdve egy kicsivel könnyebb lett.

Szerintem játékod azért olyan gazdag, mert klasszikus képzettség társul a népzene hagyományaival és a jazz szabadságával.

Remélem, hogy így van, de van még mit tanulnom. Számomra mindig egy szinten voltak a zenei stílusok, ugyanolyan érdekesnek találom őket. Abból a szempontból sincs különbség, hogy szeretek-e valamit játszani vagy szeretem-e hallgatni, itt is csak az számít, van-e benne olyan érték vagy mondanivaló, amely megfog.

Mindig is nyitott szemmel és füllel figyeltél.

A kezdetekben Gyarmatra jártam Fogarasi Bélához klasszikus gitározni, amely nagyon pozitív élmény volt, a mai napig szívesen gondolok vissza rá. Utána Salgótarjánba jártam Fürjészné Simon Zsuzsához és Benkő Róberthez, majd miután felmentem Budapestre, a Weiner Leó Konzervatóriumban tanultam Enreiter Istvántól. Utána felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol Járdányi Gergely növendéke voltam. Ezzel egy időben elkezdtem játszani a budapesti jazz zenészekkel, ezektől az egyéniségektől nagyon sokat tanultam. Természetesen Dresch Misi, Oláh Kálmán, Balázs Elemér, Gadó Gábor, Gyárfás István és még hosszan sorolhatnám. Vagy a kortársaim közül Szabó Dániel, Bacsó Kristóf, Lukács Miki. Valakivel rendszeresebben tartom a kapcsolatot, valakivel kevésbé, de mindannyian nagyon fontosak a számomra.

Igazi legendákkal játszottál-játszol, mint például Archie Shepp, David Murray, Charlie  Mariano, Pat Metheny. Mi bennük a közös?

Mindegyik egyéniség, egyszerű eszközökkel meg tudják határozni a zene folyamatát, mert van önálló soundjuk. Mindegyiknek van egy csak rá jellemző, saját hangja, és ez a legnehezebb, mert általában a zenészek nagy része beleragad abba a tanuló fázisba, amikor az utánzásból utánzás által tanul. Igazából merésznek kell lenni és kockáztatni kell, hogy mást csináljak és tényleg a saját gondolataimat, érzelmeimet fejezem ki. A munkamoráljuk is lenyűgöző, ezek az emberek nem véletlenül vannak ott, ahol, nagyon sokat dolgoztak évtizedeken keresztül.

Hogyan barátkoztál össze Archie Shepp-pel, a jazz 83 éves, élő ikonjával?

Egy lemezfelvétel kapcsán találkoztam vele először. Dresch Mihállyal vettük fel a Hungarian Bebop című albumot, Archie elvállalta, hogy játszik rajta. Aligha kell mondanom, hatalmas élmény volt a találkozás, az együtt játék, a koncertek. Játszottunk Budapesten többször, de Szerbiában, Olaszországban, Párizsban is. Sok időt töltöttünk együtt, nagyon jó kapcsolat alakult ki. Engem mindig érdekelt a jazz történet, ő pedig személyesen ismerte az olyan korszakos egyéniségeket, mint például John Coltrane. Érezte rajtam, hogy ez engem nagyon érdekel, ezért szívesen mesélt. Ha volt zenével kapcsolatos kérdésem, akkor is segített, egyébként szívesen támogatja a fiatalokat. Amikor kimentem Párizsba, akkor azonnal felvettem vele a kapcsolatot, többször is elhívott jam session-öket játszani a házába, szépen alakult a kapcsolatunk, trióban felvettünk két lemezt, majd elhívott a kvartettjébe és rendszeresen elkezdtünk játszani. Nyáron is lettek volna koncertjein Olaszországban, Németországban, Franciaországban, de mindegyik elmaradt a koronavírus miatt. Remélem, sok közös munkánk lesz még.

Játékodban egyértelműen ott a magyar hatás. 

A külföldi zenészek érzik ezt. Más az attitűd. Magyarországon maga a Kodály-módszer, a magyar zenék, Bartók és tanítványainak hatása meghatározó. Szerintem minden magyar zenészen érezhető, aki végigjárta ezt az iskolát. Igazság szerint szeretnék többet foglalkozni a magyar népzenével, csak most nagyon nincs rá időm.

Lefoglal a Lausanne-i zeneművészeti egyetem.

A Haute Ecole de Musique-ban sűrű a program, didaktikai óra, hangszeres, csoportos, gyakorlati tanítás, műhelyek különböző programokkal, általános pedagógia, amely sok eltérő témakört foglal magába, de persze vannak hangszeres órák is. Nekem ez már a második master, előtte csináltam egy előadói mesterképzést, ugyanitt, amikor hangszerelést, zeneszerzést tanultam. Ez a második évem, hamarosan szakdolgozatot kell majd készítenem és különböző pedagógiai vizsgák is lesznek, elég komplikált. Ez a képzés pedagógiai mesterfokozatot ad.

Régi vágyad a tanítás?

43 éves vagyok, talán már van annyi tapasztalatom, amit át tudok adni a fiatal generációnak. Nem biztos, hogy tíz-tizenöt év múlva ilyen intenzitással akarok koncertezni.

A Genfi-tó francia partján élsz feleségeddel és 10 éves lányoddal.

Nagyon szép hely, hegyek, fák, a háttérben csiripelnek a madarak. Egyáltalán nem bánjuk, hogy eljöttünk Párizsból, mert a vírust egy nagyvárosban sokkal nehezebb elviselni. Itt a természetben élhetünk, jól érezzük magunkat.

Mi a legfontosabb?

Egy zenész számára mindenképpen a nyitottság, őszinteség és kíváncsiság. Legyen munkamorálja, amit mindig betart. A rendszertelenség a legnagyobb ellenség. Ha egy napig nem gyakorolok, azt én érzem, ha két napig nem gyakorolok, azt a társaim érzik, ha három napig nem gyakorolok, azt már a közönség is megérzi.

A jövő?

A covid minden tervet felülírt, a koncertek szinte mind elmaradnak. Most az iskola befejezése az első. Remélhetőleg minél hamarabb visszaáll a világ a régi kerékvágásba és akkor ismét játszhatok. Szeretnék zenéket írni, saját projekteket életre hívni, és belekóstolnék a tanításba is. Vannak céljaim bőven, bízom benne, hogy lesz elég kreativitásom a megvalósításukhoz.

Szilágyi Norbert

Fotó: Csendes Krisztina, Somogyi Lajos