Fázós hajnalok „ködöt-paskoló” harangszavával, a vigasztalan sötétben a roráték fényárja, aztán a szürke nappalok ellenében az örömszerző ajándék-készítés titok-izgalma, vagy a tisztes egyszerűség mértéktartásában is meglepetést sejtő remények, a kortalanságával különösen megejtő örök-gyermeki csoda-vágyás, az ünnep-ígérő advent talán az év legkedvesebb, legintimebb időszaka. 

Ilyenkor még a fáradozás, vásárlás, takarítás, az ünnepvárás prózai készületeit is belengi valami profán misztérium, melybe szinte besugároz a szépség, jóság, szentség isteni ígéretének elkövetkezése. A világtörténelem legnagyobb eseménye; a Megváltó születése.

Erről, Isten földre jövetelének szinte elviselhetetlen napjáról a prófétai látomások úgy szólnak, mint a nagy tisztulás, a végső isteni ítélet napjáról. „Nagy és félelmetes” napot vártak, és csillagfényes, angyalénekes betlehemi éjszaka jött helyette.

Ahogy karácsony ünnepén a gyermek születésével „az Ige testté lőn”, a föld összeér az éggel, a pásztorok és angyalok együtt örvendeznek, a tél hidegén túlnő az Isten- és emberszeretet melege, az éjszakát uralja a betlehemi csillag, a kemény valóságot átlényegíti a titokzatosságában is bizonyosabb mennyei varázs, s a reménytelenséget megtöri a megváltás boldogsága. Igy válik eggyé a profán és a szent, a gyermekien tiszta egyszerűség a filozófiai mélységű és transzcendens magasságú szakralitással.

Ezért olyan elbűvölő Bódás János miniatűrje:

„Jézus, te is születtél,/ Milyen fiú lehettél? / Verekedni szerettél? / Hát mosdani?…Vagy jobb voltál/ minden földi gyereknél?  // Hát zöld egrest ettél-e / Egészséged vesztére?/ Fáról sokszor estél-e? / Kék foltokkal rakva hányszor/ értél haza estére?  // Panasz is volt néha rád? / Ne szomorítson a vád;/ ha elszakadt ruhád,/ vagy valamit összetörtél,/ kiporolt-e jó anyád? // Ó, te égi tiszta fény, / követni mernélek én,/ szakadékok peremén, / ha tudnám; te is így kezdted,/ gyermekként, akárcsak én.”

Jézus Krisztus, nem csak az égből, Istentől való, hanem a Föld gyümölcse is – írja Barsi Balázs ferences szerzetes. A teremtő Szentlélek Mária testéből alkotta meg az örök Ige testét, így az anyag, a föld anyaga az égbe, Isten világába emelkedett. Nem csak az ég szállt le a földre, hanem a föld is felszállt az égbe. És minden szentmisében az átváltoztatás ennek titokzatos megvalósulása, azaz megtestesülés.

S ha szavait a magunk szentestéjében értelmezzük, ezt az ajándékot csak térdre hullva köszönhetjük meg, mint tették ezt a három királyok a Kisded előtt. S azóta, kétezer év óta tart e hullám, e térdhajtás. Mert a megtestesült Isten is maga a térdre ereszkedett Isten, akivel csak alázatban találkozhatunk. Ideillő pontossággal, Pilinszky szavaival: „A mindenségnek az alázat a legfőbb morális formája.” – s ahogy csodálatos szóképét kibontva folytatja: „Én azokat, akiket „részként” megszerettem a világból, mindig az „egész” gondnokságára bíztam, a szelíd mindenségre, a szelíd csillagra, s rajtuk is túl Isten véghetetlen szelídségére. A részleteket szerethetjük vagy gyűlölhetjük, de bizalmunk végül is csakis az egészben lehet vagy sehol. Karácsony ezért számomra: nem a tél, nem is az első hó, hanem a csillagok, a mindenség örökké szelíd, kifogyhatatlan gyöngédségű hűsége, jelenléte.”

Ilyen lelki intenzitású el- és befogadása a másiknak, a nyilvánvaló kegyelmi állapot csillanása, ugyanakkor a költő vallomásában az ajándékozásnak ez a finom egyedisége a kiválasztottság bizonyossága is.

Jelenünk karácsonyába fordulva, hamiskás idill, széptevő anakronizmus, ünnepünkkel, hitünkkel szemben pedig igazságtalanság lenne, ha említés nélkül hagynánk spirituális veszteségünket, a lelki inflálódás tobzódó rémségeinek begyűrűzését, melyek ilyenkor még látványosabbak ördögien polarizálódó világunkban.

Babits bájos-szép és megejtő igazságú ima-versével ezért kérhetjük: A betlehemi Kisded védjen meg minket és keresztény világunkat önajándékozó isteni nagylelkűségével!

„Mért fekszel jászolban, ég királya?/ Visszasírsz az éhes barikára./ Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:/ mégis itt rídogálsz, állatok közt. //  Becsesnek láttad te e földi test/ koldusruháját, hogy fölvetted ezt?/  s nem vélted rossznak e zord életet?/ te, kiről zengjük, hogy „megszületett”! //  Szeress hát minket is, koldusokat!/ Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat./ Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/  Törékeny játékunkat, a reményt.”

Veres József Ferenc