Talán a válság megtanít bennünket az alázatra, a fegyelemre, a messzebbre tekintő felelősségtudatra, s az ima erejének megtapasztalására is – állítja Veres József nyugdíjas pedagógus, ikonfestő, publicista.

Az idei esztendőre azt is mondhatnánk: háború békeidőben. Mi húzódik meg a mélyben?

A frontvonal a nyugati vadliberális mainstream és a keresztény-nemzeti értékképviselet között húzódik. A jakobinusok, az anarchisták, a bolsevizmus, a nácizmus már szellemi előjátéka volt a gátlástalan szabadosság, a nyílt társdalom pusztító korszellemének. Mára bőven tettek arról, hogy lássuk a szörnyet. Az emberiség egyetemes törvényeit akarják szétzúzni. Istent lecserélték az emberre, a hazát valami globális masszára, a családot az egyénre, meg mindenféle létformára, a gyermekeket pedig migránsokra. Az önállóan gondolkodó emberekből fogyasztó gépeket csináltak. A nemzet kirekesztő fogalommá vált, a píszí meg bárkiből, bármiből ellenséget tud csinálni az internet-monopóliummal. A szolidaritás és a szociális segítségnyújtás jelszavával iszlám hadsereget hívnak Európába. Szimbiózisban tenyészik az amerikai black mass és a nyugat-európai libernyák maszlag. A magát haladásnak nevező új barbarizmus a józan észt rombolja, a történelem és a kultúrája ellen fordult; templomokat égetnek, szobrokat döntenek le, könyveket, filmeket tesznek indexre. A tudatlanság és korláttalanság sötétsége ez, sokszorosan is aktuális metaforával, pusztító vírus, veszélyes ellenség.

Hívő emberként éled mindennapjaidat, mit mutat meg számodra a vírushelyzet?  

Itt, földi életünkben zarándokúton járunk, s mert hitünk szerint ez nem szóképi elvontság, de teremtményi létünk valósága, belátható, hogy etapok tagolják, s ahogy megélői vagyunk békének, örömnek, ünnepeknek, úgy nem zárhatjuk ki életünkből embersorsunk szenvedéseit sem. A vihart sem hagyhatjuk ki a számításból, mert hozzátartozik az élethez. Én is félek és féltem családtagjaimat és környezetemet, s komolyan veszem a történéseket, de hívő ember lévén úgy gondolom, hogy az Úristennek is van terve, és emlékeztet, hogy az életünk kockázatokkal jár, nem vagyunk mindennek az ura. És talán a válság megtanít bennünket az alázatra, a fegyelemre, a messzebbre tekintő felelősségtudatra. S hiszem, az ima erejének megtapasztalására.

Az nem kérdéses, hogy ez a járvány megváltoztatja az emberiséget, de emberibbek leszünk a vihar elvonultával?

Magam helyett válaszoljon inkább a legszerethetőbb francia, Albert Camus. A járványok mélyebb lényegéről, mint annyi életbevágó emberi dologról, ő mondta ki a talán leglényegesebbet. Ezért hagy ajánljam inkább A pestis című regény írójának megtapasztalt igazságú gyöngysorait. „Az emberek mindig egyformák. Ez az ő erejük és ez az ő ártatlanságuk, és ez egyszerűen elmondja azt, amit csapások idején tanul az ember, azt, hogy az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló.” Camus az emberi gyarlóságok tobzódása idején is végig a fentiekre koncentrált. Ezért tudta legyőzetni még a pestist is.

Több mint két évtizede ikonfestéssel is szolgálsz, gyakran veszel ecsetet a kezedbe mostanság?

A pandémia kényszerű bezártsága ellenében az ajándékidő vigasztalt meg, több restanciáimtól szabadított meg. Dédelgetett, kedves témáimat újragondolhattam, s úgy festhettem meg többüket, hogy azokat a jelen valósága szinte ihletetten aktualizálta számomra. Úgy tűnt, most jött el az ideje Jézus csodáinak, s remélem, marad időm rá, az ószövetségi próféták megfestésének. A járvány elhúzódása azonban az alkotáshoz szükséges és megszokott rendet valahogy megtörte, lendületét is visszafogta. Hogy feleségemmel már két évtizede jártuk az országot, közel száz kiállításon voltak láthatók ikonjaim – most ez a lehetőség is bezárult. Egykor, emlékezetes maradt számunkra egy családi kirándulás a somogyi Niklára, a Berzsenyi-kúriához. Rekkenő nyárban a sívó homokúton alig haladva, majd elakadva, a forgó kerekek egyszerre szinte beásták az autót. Megijedtünk. Aztán nehezen, sokára, a gyerekek erejével valahogy elértük a falut. Akkor értettem meg igazán a niklai remete sorsát. S nem csak a bezártságát, de a megfojtott ambíciót, a kiadás nélkül maradt, fiókjában gyarapodó verseinek kézirat-tömegét. Nem hasonlítás ez, mert minden ilyesmi méltánytalanság lenne a költővel szemben, de ő jutott eszembe mostanában többször.

Lelkileg főként nehéz ez az időszak, mi ad erőt a túléléshez? 

Hogy vittük, hoztuk a képeket, a fáradságért, az idő- és anyagi áldozatért sokszorosan kárpótolt mindkettőnket az esemény lelki hozadékán túl a barátságok ápolása. Ez most nagyon hiányzik. És hiába, ezt nem pótolják sem a levelek, sem a telefonok. Igy fordulok aztán mostanában otthoni könyvtárunk polcai felé, gyakran a szobalétra magasából keresek meg talonban tartogatott könyvet vagy részletét újraolvasásra. Sokszor olyasmit, amiről nem gondoltam, hogy időt kapok rá egyszer az Úristentől. Varga László püspök mondta a minap: „Az Idő nem a miénk, azt ajándékba kaptuk a Jóistentől, aki az Időn kívül áll. Ez a világjárvány hangsúlyosan mutat rá, hogy ez az ajándék romlandó, nem lehet sokáig őrizgetni, nem szabad elvesztegetni, elpazarolni vagy éppen ellopni.” Mikor három este klasszikusokat hallgattunk, az után olvastam ezt, s éppen akkor, s jól jöttek, és megnyugtattak szavai. Nehéz időnk prózaibb részéről szólva, a maszkviselés azért zavar, mert nem látom a szembejövő arcát, ami pedig a személyiség leghitelesebb közvetítője. Arról nem is szólva, hogy nem ismerem fel az illetőt, pláne ha éppen barát vagy ismerős. Eléggé megvisel az is, hogy a húsz éves, folyamatos börtönpasztorációs szolgálatom lehetőségét a bejárási tilalom most elvette tőlem. Az egészben számomra, számunkra a legfájóbb mégis a családi távollét, hogy nem ölelhetjük, csókolhatjuk meg őket, de még csak nem is nagyon lehetünk együtt egy-egy napot nyugodt szívvel. Ezek megélése, túlélése számomra most is, épp úgy, mint máskor is a mindennapokban, Isten-kapcsolatom minőségének függvénye. Erre a létszükségletre, életfeltételre valahogy úgy van szükségem most még inkább, mint szegény vírusbetegeknek a lélegeztetőgépre.

A városi újságot is húsz éve erősíted publicisztikáiddal, a lassan magunk mögött hagyott 2020 mit jelentett a tollforgató számára?

Az elmúlt húsz év nemzeti megpróbáltatásai, valamint a szülői, nagyszülői ház szelleme, nemzeti és keresztény elkötelezettsége, közösségszolgáló öröksége gondviselésszerűen vezetett az íráshoz. A középiskolai magyar-történelem tanári hivatásomat megalapozó bölcsészeti tanulmányok, és polgári foglalkozásom, tanári munkám után az írás természetesen és közel áll hozzám. A közírói lelkiismeretre és felelősségre pedig az élet bőven kínálta, sőt provokálta magát. Az újság helytörténeti forrásértékei, köz-és személyes értékei okán nem titkolt szándékom, hogy négy megjelent könyvem után húsz éves publicisztikám gyűjteményes kötetét is megjelentessem. Szerkesztetten, előkészítetten kész állapotban erre vár, Az ezredelő krónikája címet viseli. Lokálpatriótaként és történelemtanárként hiszek jövőbeni szellemi-kulturális missziójában.

Szilágyi Norbert