Az erő és az alakíthatóság határait feszegetve, fonalból és cérnából alkot absztrakt formájú szobrokat – Horváth Endre-díjjal tüntették ki Lőrincz Katalin amatőr képzőművészt, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ dekoratőrét.

Maradékokból dolgozik, ez szinte már a védjegye lett. Még egy egri munkahelyen akadt rá a törlőrongyokra, amiket lefejtett, feltekert, majd eltett. Akkor még fogalma sem volt róla, mi szólalt meg akkor benne. Kezdetben sokféle anyaggal dolgozott, de aztán jött a fonal, később a cérna, és ezektől képtelen szabadulni. De hogyan lesz a maradékból, ebből az elfújható, szemétre való alapanyagból szobor? Támaszték nélkül mit fog elbírni? Meddig és milyen irányba építhető? S ha végül elér egy bizonyos formát és méretet, megáll-e? Életképes marad-e? A kész alkotás az emberi létezés megkapóan szép metaforája.

„Hihetetlen, hogy milyen vékony és gyenge, és mégis mennyi mindenre képes, mennyi mindent eltűr. Az erejét és az alakíthatóságát szeretem, s közben folyamatosan a határait feszegetem. Nagyon érdekes és nagyon nehéz feladat.”

Épp úgy, ahogy az életben: olykor folyik a kéz alatt a munka, van lendület haladásban, máskor embert próbáló akár csak egy lépést is tenni. A legmélyebb átminősülések pedig mind a gyötrődés fázisaiban történnek.

„Én ezt így fogadom el, ez ezzel jár. Gyötrődni kell. Olyankor senkivel nem tudok társalogni, a megoldáskeresés kitölti az éjjelemet, kitölti a nappalomat. Előveszem, megpróbálom, nem megy, leteszem. Aztán egyszer csak látok egy fát, ahogy az ágai tekerednek, hallok egy mondatot, és valahogy tovább tudok lépni. Soha nem lehet tudni, hogy milyen váratlan helyekről érkezhet a segítség. Nem is gondolnánk, hogy egy-egy problémának hányféle megoldása van. Hogy hányszor kell rugalmasan, járatlan utakon elindulni! Túl a gyötrődésen aztán már ott a lebegés, kiürül minden.”

De még az elégedettség fényében sem lenne korrekt mindezt cukormázzal leönteni. Ahogyan a cérna szoborrá lényegül, úgy égeti át magát az alkotó is a transzformáció kohójában, mintegy örökös belső alkímiában.

„A Tejút nem sajttal van kirakva. Persze van, hogy lehet szárnyalni, de én akkor is azonnal kétségbe esek, mert gyanakszom: vajon jó ez az irány? Minden alkotás egyben kihívás, a Tejút meghódításának csak egy apró része, így én sem leszek soha teljes. Mindig jön valami új ötlet. Van, hogy évekig ott motoszkál, aztán egyszer csak berobban, és onnantól minden figyelem befelé fordul.

Van, hogy azt látom, jobban is csinálhattam volna, de még ennek is örülök, mert ez azt jelenti, hogy képes vagyok megújulni. Unos-untalan nem is szabad ugyanazt csinálni. És persze olyan is van, hogy ez nem az, amit szerettem volna. De tudatosan nem nézem meg soha, hogy mások ezzel a technikával hogyan dolgoznak. Azt akarom, hogy olyan legyek, amilyen csak én tudok lenni.”

Lőrincz Katalin egészségügyi szakközépiskolát végzett, fiatal korában saját gyermekeinek készített egyedi játékokat. Egy Zoób Kati-interjúból nyert inspirációt a művészi alkotó munkához. 1998-ban indult el pályafutása Csemniczky Zoltán biztatására és mentorálásával. Első, gyermekjátékokból összeállított tárlatán nagy sikerrel mutatkozott be a Szerb Templom Galériában. Balassagyarmaton és Ipolyságon több ízben is találkozhatott a közönség különleges szobraival, de Egerben és Kaposvárott is nyílt önálló tárlata. Salgótarjánban az amatőr művészek kiállításán különdíjban részesült, majd ezzel a bemutatkozásával a budapesti országos tárlaton is szerepelt. Alkotásai közül számos darabot eladományozott, a legnagyobb magángyűjtemény Svájcban található.

Kanyó Kinga

Fotó: Badainé Bagyin Eszter és Zolnyánszki Zsolt Benedek