„A díjamnak üzenete van. Napi kapcsolatban vagyok a Jóistennel. Abban bízom, hogy még egy ugyanilyen léptékű munkásság áll előttem, mint ami eddig van mögöttem!” – többek között ezekről beszélt a friss Kossuth-díjas balassagyarmati díszpolgár, Párkányi Raab Péter szobrászművész.

A legnagyobb honi kulturális elismerés, a Kossuth-díj régóta kerülgette.

És eddig soha nem kaphattam meg, mert a döntéshozók mindig félreraktak.

Mi történt most?

A Nemzetstratégiai Kutatóintézet egyik vezető beosztású munkatársa terjesztett fel a díjra tavaly ősszel.

Hogyan fogadta?

Jót nevettem.

Miért?

Mert egyáltalán nem láttam rá esélyt.

Kíváncsian hallgatjuk.

A díjamnak üzenete van. Két évvel ezelőtt kaptam meg a Munkácsy-díjat. Nagyon rövid a kettő között eltelt idő. Ezért gondoltam, hogy esélytelen. Néhányszor már fel voltam terjesztve korábban. A bizottság összetétele mindig olyan volt, hogy engem reflexből félre is raktak. Nem csak a Kossuth-díj, hanem a Munkácsy-díj kapcsán is. Mindig egy bizonyos kör kapta meg ezeket a díjakat, ahogy a szervezeti, működési, vezetőségi tisztségeket is. Az általam képviselt figurális művészi vonalat az elmúlt évtizedekben nagyon félrerakták. Én ezt az irányt képviselem, nem pedig azt, ami most a fősodor. Megtanultam ezzel együtt élni. A felterjesztőm közölte velem, hogy ők most látnak erre esélyt, mert a művészeti életben végre, a rendszerváltás óta először, éreznek valami változást. Korábban többször elmondtam, hogy a polgári kormány a gazdasági irányítást nagyon jól csinálja, de a kultúrát és az oktatást a kezdetektől fogva otthagyta a liberális vonalnak. Ennek napjainkban isszuk a levét. Ajánlóm is mondta, hogy ha most a kormány odaítéli nekem a Kossuth-díjat, annak lenne egy üzenete is. Mégpedig az, hogy mégis lehetséges változás a kulturális életben.

Mire gondol?

Például az SZFE-ügyre. Nagyon sok jóhiszemű emberrel elhitették azt, hogy itt most valami nagyon rossz dolog történik, mert itt az oktatás elveszíti az eddigi szabadságát. Miközben annyi történik, hogy sokszínűbb lesz ez a fajta képzés. Pontosan látom, hogy akik eddig benne voltak, birtokosai voltak ennek az egész oktatási rendszernek, azoknak ez nem tetszik. Pedig éppen az ellenkezője történik annak, mint amit állítanak. Nagyon ügyesen tudnak bizonyos körök félrekommunikálni.

Balassagyarmattal való kapcsolata?

Rendkívül jó. Ha Balassagyarmatra megyek, most is olyan, mintha hazamennék. A lelkem egy kicsit mindig Gyarmaton van, akárcsak a baráti köröm, mely ott maradt. Egy kis történetet elmesélek: Csach Gábor, a polgármester úr mondta egyszer, milyen szép dolog, hogy valahányszor interjút kérnek tőlem országos médiában, akkor mindig megemlítem azt, hogy Balassagyarmaton születtem. Tulajdonképpen én ezt észre sem vettem. Ez elárulja, hogy milyen fontos számomra a szülővárosom.

Állandó támadások kereszttüzében áll. Meg lehet ezt szokni?

Érdekes és nagyon összetett dolog. A leghangosabb a Szabadság téri ügy. Nem szívesen mondanék le róla. Ha az nem velem történt volna meg, hanem egy másik művésszel, akkor valószínűleg irigy lennék rá. Ez biztos furcsán hangzik. Rengeteget tanultam abból a történetből, ahogy sok mindent láttam előtte, ami miatt akkor azt kezelni tudtam. Éveken keresztül jártam külföldre, Európába és Kínába is kiállítani. Ez a 2008-as év körüli időszak volt, a Gyurcsány-féle vezetés, amikor semmi nem történt a kulturális életben. Akkor a nyakamba vettem a világot. Egy franciaországi kiállítás kapcsán lett egy idős festőművész barátom, aki sokat mesélt a művészetről és a háttérben lévő összefüggésekről. Arról, hogy kik uralják a világon a művészetet, az elvtársakról, az elvárásaikról. Ha ő ezeket akkor nem meséli el, ilyen módon nem készít fel, akkor nem értem, mi történik a Szabadság téren, mi miért van. Így, hogy lett egy világlátottságom és világon jártságom, pontosan megértettem, mik azok az erők, amik ezeket az ellenmegmozdulásokat, ellenvéleményeket, ellencikkeket mozgatták az ügy kapcsán. Akkor én ezt le is írtam két cikkben, amit sokan nem értettek. Most már egyre többen felismerik, itt van az új világrend, átalakítják az emberek gondolkodását, megváltoztatják az életünket. Mindez kezd egyértelművé válni.

Az itthoni kulturális életben az elmúlt években olyan sok minden nem változott…

Abszolút nem. Egy érdekes érzésem mégis van. Most mintha behúzta volna a liberális vonal a kéziféket itthon. Arra is alapozom ezt az állítást, hogy amikor megtudtam, hogy Kossuth-díjas leszek, akkor ennél sokkal nagyobb támadást gondoltam a saját személyemet illetően. Döbbenetes csend volt, nem ezt szoktam meg.

Mit gondol, miért?

Most már befordulunk a következő kampányba, nagyon kemény év lesz a választásokat tekintve. Hosszú távra, vagy örökre eldől az ország sorsa. Senki nem tudja, mi lesz. Ezt a bizonytalanságot érzem a liberális oldalról is. Ha a polgári kormány nyer, akkor nagyon másfajta kultúra lehet Magyarországon. Annyira más, hogy végre sokszínű lesz. Ha a polgári oldal meg tudná nyerni a következő választást, eljutnánk oda, hogy legalább már meg tudnánk mérettetni. Most az állami intézményekben csak liberális művészek állíthatnak ki. Olyan furcsa, hogy polgári kormány alatt mégsem kaptak helyt itt a polgári gondolkodású művészek. Úgy érzem, kénytelenek lesznek a liberálisok elviselni, hogy van más is rajtuk kívül. Ők ezt nagyon jól kitalálták, bennünket a játékmezőről levettek. Elérték, hogy mi nem mérkőzhettünk meg velük, nem mutathattuk be, hogy mit csinálunk, nem tudtuk egymás munkáit egymás mellé rakni. Gyakorlatilag nem volt egy objektív, összemérhető felület a két oldal részéről. Nekik ez egy kényelmes helyzet. Olyan, mintha megrendeznének egy futóversenyt egyetlen futóval. Egészen őrület, hogy mit le tudtak nyúlni. Számomra erről szólt az SZFE is. Pont a művészet szabadsága ellen szavaztak ezek a szimpatizáns-tüntetők. Nagyon szeretném, hogy olyan kiállítások legyenek, mint amilyenek közvetlenül a rendszerváltás után voltak. A Műcsarnokba akkor minden magyar művész beadhatta munkáját és ezért nagyon érdekes, sokszínű kiállítások jöttek létre. A liberális oldal hamar kapcsolt, hogy ez nekik így nagyon nem lesz jó, hogy rajtuk kívül mások is bemutatkozhatnak. Rögtön létrehozták a saját kurátoraik által működtetett rendszerüket. Azóta saját kurátoraik kérik fel saját művészeiket, a saját listájukról, a saját köreikből.

A világ is forrong.

Az abnormalitás próbál felülkerekedni a normalitáson. Van egy könyv, Pat Robertson: Az új világrend. Ezt a könyvet a kezembe adta a barátom tizenöt évvel ezelőtt. Azt mondta, Péter, ezt olvasd el, ez fog most történni. Létezik egy háttérhatalom, pontosan megvannak a források, mi, honnan indult. Azt látom, nagy baj van. Amikor ilyen giga erők és hatalmak akarják ezt véghezvinni, akkor nagyon nagy összefogásra és ellenállásra van szükség, hogy ez ne valósuljon meg. Abban bízok, hogy lassan a balliberálisok is ráébrednek, nekik sem lesz jó ez az új világrend. Olyan, mintha az egész világ összeesküdött volna Európa ellen. Ennek nem lesznek nyertesei.

Mit jelent a hit az ön számára?

Hívő ember vagyok. Amikor először agyagot vettem a kezembe és elkezdtem mintázni, rögtön sikerült. Ekkor tizenöt éves lehettem. Mindig mindenért előtte meg kellett dolgozzak, ugyanúgy, mint mindenkinek. Amikor a tanulmányainkat végezzük, elsajátítjuk az írást, olvasást, számtant, összeszedjük az ismereteinket, tudásunkat. Ez mind tanulás, amiért meg kell dolgozni. Valakinek könnyebben megy, valakinek nehezebben. Mindenkinek más a képessége. De munka nélkül nem megy. A szobrászkodás rögtön ott volt a kezemben. Ekkor azt éreztem, hogy ezért semmit nem tettem, nem dolgoztam meg ezért a tudásért, hanem én ezt kaptam, ez Istentől való adomány. Ezért is dolgozom nagyon sokat. Nem tehetem meg, hogy ezt a fajta adományt ne mutassam be, ne használjam. Ezért van meglehetősen nagy életművem, mert úgy gondolom, én ezzel tartozom annak, akitől ezt a képességet kaptam. Az én hitem ebben rejlik. Nem vagyok templomba járó ember. De templomimádó vagyok. Templomjáró vagyok a szakmám miatt. Folyamatosan keresem, hogy templomba mehessek és megnézzem a templombelsőket, a művészeti alkotásokat és egy misét meghallgassak, de nem egy minden vasárnap reggeli misére járó ember vagyok. Pár évvel ezelőtt elkezdtem építkezni. Úgy kerestem telket az épülendő házunkhoz, hogy abból mindig lássak magam előtt egy templomot. Szerencsém volt, Budakeszin találtam ilyet. A ház struktúráját úgy alakítottuk ki, hogy a nappaliból, a hálószobából, a kertből, mindenhonnan látom a katolikus nagytemplomot. Nekem ez öröm és megnyugvás is egyben. Lehet, nagyképűnek hangozhat, de én napi kapcsolatban vagyok a Jóistennel.

Elégedett ember?

Nagyon. A magánéletem rendkívül jó. Három évvel ezelőtt jutottam el oda, hogy elkészült első saját otthonunk. Azóta a díjak is jöttek egymás után. Most van egy óriási megnyugvás, lenyugvás. Elkészült az összegző (fél)életmű könyvem. Van egy áttekintés, visszatekintés és egy előretekintés. Kicsit megálltam, szemlélődök. Különös kegyelmi állapot ez a világjárvány kellős közepén.

Merre tovább?

Erre van a tovább is. Ha ezt az albumot átlapozom, azt mondom, hogy ez nem egy lezárt történet, hanem egy kétkötetes könyv első fejezete. Ezen az úton tovább. Ha egy kis szerencsém van, akár a szakmai utam közepén is állhatok most. Abban bízom, hogy még egy ugyanilyen léptékű munkásság áll előttem, mint ami eddig van mögöttem!

Szilágyi Norbert