Életének 71. évében, hosszú türelemmel viselt betegsége után, távozott közülünk Lengyel Péter művésztanár.

Lengyel Péter 1950. május 11-én született Balassagyarmaton, tősgyökeres Ipoly-partiként. Már a gyarmati általános iskolás években felfigyeltek szülei és tanárai kivételes kézügyességére, jó térlátására, kifejező ábrázolásmódjára.

A művészetek iránti vonzalmát a középiskolában csillapíthatatlan alkotóvágy követte, melynek pallérozgatásában, megszilárdításában Farkas András festőművész, akkor a Szántó Kovács János Gimnázium rajztanára jeleskedett. Kedves tanárával gyakran járták a Palócföld erdőit, mezőit, együtt utaztak ki a szomszédos falvakba, hogy a munkában megfáradt, tisztességes életutat bejárt idősödő emberek arcvonásait vagy a táj látványában gyökerező léleknyugvást tükröző színkompozíciót megfigyelve, azt az alkotóterembe megtérve, vászonra illeszthessék.

Alig múlt el tizenhét éves az ifjú festő, amikor a megyei tavaszi tárlaton kiállított képei sikert arattak. Művészi tevékenysége, az alkotásra fordított jelentős idő ellenére remekelt a tudományokban is. Kedvenc tantárgyának, a földrajznak kiváló ismerője és tudója volt: a középiskolai tanulmányi versenyen országos harmadik helyezéssel tüntették ki. Lengyel Péter korai életszakaszában megjelent vonzódása kiteljesedéseként 1972-ben, az egri Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakán szerzett tanári képesítést. Tanulmányai közben, 1970-ben a Károlyi Mihály Alapítvány támogatásával hat alkotása szerepelt egy dél-franciaországi tárlaton.

Szülővárosába visszatérve pedagógiai munkáját az Ifjúság úti Általános Iskolában kezdte meg, előtte két évig Zánkán, az Úttörővárosban dolgozott grafikusként. 1992 óta a Dózsa György Általános Iskolában tanított, de bekapcsolódott a Szondi György Szakközépiskola és Szakiskola nevelőtestületének munkájába, majd az Őrhalmi Általános Iskolában is tevékenykedett.

1995-ben átvehette a Horváth Endre-díjat, 2003-ban Pro Urbe díjjal ismerték el tevékenységét.

Pedagógiai munkája során folyamatosan gondot fordít az utódok nevelésére, a tehetséggondozásra.

Szakmai hitvallásában büszkén vállalta, hogy ő hagyományos festő, ami számára egyet jelent az avantgárd irányzattól való tartózkodással. Őt sokkal inkább megfogta a valóság, a természetes szépség, ami az emberi arcok sokféleségében, a tájak teremtett változatos formáiban, a pipacsos mezőkben, az Ipoly-parti csendben és a Palócföld omladozó házaiban, életben tartott parasztportáiban rejtőzik.

Utolsó interjújában, tavaly szeptemberben így fogalmazott:

„A pontos rajztudás – ez a zsinórmérték nálam. Ha pontos rajztudásom van, akkor nem tudok se jobbra, se balra eltévedni, csak az egyenes úton haladok. Sokan mondják, hogy milyen könnyű feladat, hiszen csak le kell rajzolni az adott embert, tájat. De ez nem így van. Idő, alázat, kitartás, türelem és a művészet szeretete nélkül nem működik. A helyszínre ki kell menni, elő kell készülni, megfelelő időt kell fektetni a munkába. Ez nagyon fontos, sokan ezen buknak el. A változás, ami engem is meglepett, hogy még precízebben rajzolok. Egyre tökéletesebben akarom megrajzolni a részletekbe merülő emberi formákat. Erre manapság sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek, mint évtizedekkel ezelőtt.”

Péter, Isten nyugosztaljon, emléked megőrizzük!