„A szépség megmenti a világot.” – írta Dosztojevszkij, az a „golgotás” sorsú író-zseni, akinek szenvedéseit nem is annyira egykori ismerősei, életrajz-kutatói, mint nagy regényei hitelesíthetik igazán. Hogy pokoljárásának mindennapjait viselni tudja, amíg megtehette, évente egyszer elzarándokolt Drezdába, hogy gyönyörködjön Raffaello Sixtusi madonnájában.

Lárifári! – mondhatná mai utilitárius (haszonelvű) világunk, ahogy egy konzumidióta is lealázó vigyorral honorálná a szállóigét, persze ha értett is valamit belőle.

A fajsúlyos állítás talán értelmezhetőbb Dosztojevszkij mély Isten-hite és klasszikus műveltsége hátter-ismeretében. Szent Ágoston szerint ugyanis „A szépség a jó látható megjelenése, mint ahogy a jó a szépség metafizikai előfeltétele. A görögök helyesen értették ezt, és a két fogalom összeolvasztásával alkották meg a „kalokagathía” kifejezést, ami annyit jelent mint „a szépjó”.

Platón szerint: „A jó hatalma kiárad a szép természetébe”, -éppúgy ahogy tetten érhetjük a szépség és jóság találkozásainak legmeghittebb lelki rezdüléseit Aljosa Karamazov, Raszkolnyikov, Szonya vagy Miskin -valójában megformálójuk- lelki történéseiben. De a három remekmű egészét is az Isten-közelség élményének boldogító megélése; a szépség és a jóság lényegi összetartozása szervezi; ott rejlik a cselekményszálak fonadékában, esztétikai minőségek villantásában, az egyedülállóan zseniális karakteralkotásban, a lelki motiváltság kidolgozottságában is.

Még beláthatóbb ez Szent János Pál szavaival: „A szépség a misztérium titkos írása, utalás az örökkévalóra. Meghívás az élet élvezésére és a jövőről való álmodozásra. Ezért nem tud megnyugtatni végleg a teremtett dolgok szépsége, és ébreszti föl a titokzatos vágyat Isten után.”

S talán ez már az ágostoni Szépjó utótagjának, a Jóságnak cselekvő jelenléte, mely misztériumban az alkotó művész az isteni ajándék közvetítője (médium) és felerősítője (rezonőr). Ennek a transzcendens érték-gazdagító csodának így lesz részese a befogadó is ebben a szentlelkes folyamatban.

A Szépjó hatalmáról megrendítő erejű Pilinszky élmény-üzenete a „középkor legmegkapóbb csodájáról”, a párizsi Notre-Dame-ról, a Miasszonyunk-ról. „Kőbe vésett álom, mit nemzedékek, ezrek és ezrek álmodtak egyetlen közös álomként, egyetlen közös álomban. Fölöttem a déli torony többtonnás harangja zúg, előttem a „Végítélet kapuja”. A katedrális fényárban úszik, s e belső fényben külön világosság a gyertyák lángerdeje, s fönn a magasban a csúcsíves ablakok és kerek ablakrózsák tündöklő kék-pirosa. A mise után Bach orgonaművei az ívelő, sárga reflektorfénybe borult oszlopsorok alatt, a zene tengerverése. Ők; így és együtt: égbolt és vesztőhely, tűz és víz egyszerre, s mindkettőnek királyi meghaladása.” 

A „tüzes nyelvek” pünkösdjének ünnepi eufóriájához mérhető emelkedettség, a szépjóért hálaima ez, amit 8 évszázad hívei, szemlélődő látogatói is megéltek spirituális együttesben az egykori alkotók névtelen sokaságával, a katedrális-építőkkel, munkájuk áldozatával  megszentelődötten az Úristen előtt.

A művészi szépjónak ez a hármas kapcsoltsága (Isten-művész-befogadó) feledhetetlen csillogású Weöres Sándor erős hitének, a költői öntudatnak és a szolgáló elhivatottságnak kötetnyitó soraiban: „Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása; értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné.”

Talán ilyesféle szentlelkes ihletésű lehetett Péter beszéde is az első pünkösdön ott Jeruzsálemben, amit egyformán értettek meg „pártusok, médek, elámiták, rómaiak, zsidók, prozeliták, krétaiak és arabok”. 

A Teremtő, aki „napba mártotta ecsetét, hogy kifesse lelkedet” (Babits), talán így adta ajándékul a természeti szépet is nekünk. Most, a Szentlélek kiáradásának ünnepén napfényes, virágzó tavaszunkat, s a megszenvedett napok után szabadulásunk ígéretét.

Balassi sorai, hálaimája a mi áldó köszönetünk is ezért; a világ egyensúlyát őrző Gondviselő szépjóságáért.

„Újul még az föld is mindenütt tetőled,/ Tisztul homályából az ég is tevéled,/ Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,/ Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből”.

Veres József Ferenc