A vármegyeháza Kasselik Ferenc építész tervei alapján, Tihanyi Ferenc első alispán irányításával épült 1832–35 között a megyegyűléseket 1790-től befogadó 18. századi kaszárnya helyén. A költségek háromnegyed részét a nemesség önkéntes adományai fedezték, tehát az adózó nép megterhelése nélkül készült el a pompás épület, melyen büszkén virít a felirat: „Nógrád a közügyért”.

A klasszicista épületet 1894-ben, I. Ferenc József császár és király látogatásakor felújították, megfelelő infrastruktúrával – folyóvíz, csatorna – szerelték fel. A korabeli újság így írt erről: „Százra menő munkássereg egyesült erejének sikerült egy – külső csin, czélszerű berendezés és kényelem tekintetében a legfokozottabb igényeket is kielégítő – modern épületet alakítani belőle, melynél az épületberendezés technikájának legújabb vívmányai nyertek alkalmazást.” Az emeleten az eredetileg nemesi családi szobák felhasználásával tovább bővítették a hivatali helyiségeket, melyek a nagyterem oldalszárnyain helyezkedtek el.

1907-ben az épület erősen tönkrement tetőzetét újjáépítették, a középső rész addigi egyszerű sátortetejének helyére a jelenleg is meglévő manzárdtetőt készítették. 1929-ben az alispáni jelentés a következőt adja hírül: „A vármegyeháza előtti térnek kertrendezési munkálatait megkezdettem … A park romhányi műkőből készült alapzaton, kovácsolt vasoszlopokon nyugvó kovácsolt vaslánccal, a Bercsényi-ucca felé eső részen pedig kovácsolt vaskerítéssel fog körülkeríttetni.”

Nagyterme tanúja volt a reformkor megyegyűléseinek, ahol Madách Imre, Szontagh Pál, Pulszky Ferenc beszédei hirdették az új eszméket, s ahol 1861-ben országgyűlési követté választották Madách Imrét. Itt tartották a megyebálokat, e falak között szerepelt Déryné Széppataki Róza színésznő, Reményi Ede, Hubay Jenő hegedűművészek, majd a 20. században Neu Dávid, dr. Szedő Miklós, Osváth Júlia, Gyurkovics Mária operaénekesek, Ábrányi Emil költő és még hosszan folytathatnánk a hírességek sorát. A nagyterem falát hatalmas festmények díszítették királyok, főispánok és jeles nógrádiak portréjával Mária Teréziától Széchenyi Istvánig, Forgách Ádámtól Buttler Jánosig.

A vármegyeházán zajlott 1919. január 27-én az a közalkalmazotti gyűlés, amely a csehszlovákokkal szembeni ellenállás szimbolikus eseménye lett, s amit Mollináry Gizella szocialista érzelmű írónő drámai színekkel örökített meg „Vádoltuk egymást” c. regényében. Tormay Cécile írónő ugyanazon év októberében itt tartotta meg a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége díszközgyűlését. Ő szintén Balassagyarmaton tartózkodott 1919 tavaszán, élményeit „Bujdosó könyv” c. regényében írta meg. Az épületben működött Trianon után a Nógrád és Hont Közigazgatásilag Egyelőre Egyesített Vármegye közgyűlése egészen az 1950-es megyerendezésig, amikor Salgótarjánba került a székhely. 1949-ben a nagyterem bal oldali karzatát elbontották.

Működött itt levéltár, idősek otthona, bútorgyártó üzem, a finomkötöttárugyár telephelye, művelődési központ, galéria, honvéd kollégium és középiskola. A 303/2011. (XII. 23.) Kormányrendelet alapján 2012. január 1. óta „Történelmi emlékhely”.

Ács Zsuzsanna

helytörténeti könyvtáros