A hideg és a szent idő megérkezte juttatta eszembe gyerekkori „tüzeskedésünket”. Egykor ministránsként előszeretettel vállaltuk a szentségi áldáshoz a tömjénfüst parazsának készítését, a szertartás részeihez időzítését, meg persze, hogy odakint bátorságpróbákat is vehessünk tűzápolás közben. Jó parazsat készítenünk a magunk módszerével ugyanis nem volt veszélytelen, de izgalmas, s még látványos is, különösen este, ahogy a tűztartó fémbetét félgömbjét, az arra kapcsolható hetven centis kampós vas segítségével körben, nyolcasban, kézváltással és más figurával fejünk fölött, testünk körül forgattuk. Volt, hogy kiborult, s nem csak a templomkertben, még a sekrestyében is, mert nem forgatni, ritmust tartani és irányt váltani, hanem megállítani volt a legnehezebb. A Gondviselés mindig megóvott a bajtól, s az antifónák végére lett azért mindig  parazsunk.

Ha nem a turibulum (magunk között füstölő) felelőseiként szolgáltuk az oltárt, akkor május és október minden estéjén végigtérdeltük és -énekeltük a lorétói litániát a szentségtartó, a monstrancia kihelyezésétől a bevételéig. Eközben biztos, hogy figyelmem sokszor elkalandozott, de a Mária-dicséret sorjázó metaforáinak akusztikai játéka, képi gazdagsága, hangulati töltése, máshol a logikai felfedhetetlenség feszültsége, misztikus sejtelme, vagy éppen szemantikai mélységének fantáziája, szentlelkes nyelvi ragyogása akkor megérintett, és transzcendens hátterük  folyamatos feltárulásával máig kísér.

Fogva tart, mint az Úrangyala titkainak, folyamatos jelentésbővülésének élménye is. Eszmélő koromban nagyapám házában figyeltem fel a napot szervező áhítat ritmusára, a minden munkát blokkoló harang szavára, a felállva, közösen mondott imára; akkor még csak kétszer, mert ott vakációzva, hajnalban mi gyerekek még aludtunk. Később aztán háromszori rendszerességében olyan természetessé vált a profán és szakrális naponkénti egymásba játszó ismétlődésében, hogy ha valamiért elmaradt, a hiányérzet gyakran vált veszteségérzéssé. Persze sokszor kellett éreznem utólagos lelkiismeretfurdalást a hadarásért vagy szórtságomért is. Volt, hogy ezektől Millet, francia festő Angelusa mentette meg imámat, ha bevillant a kép földszagú egyszerűségében, áldott békéje szépségében, különösen a vecsernye esti harangszavában. Az Angyali üdvözlet imája három misztériumához, a gondolati tisztázódáshoz talán mégis minden év adventjével és karácsonyával jutottam közelebb.

Gyermekként a három strófás ima napokat tagoló békés áhítatával boldogított sokáig.

– Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és méhébe fogadá Szentlélektől szent Fiát. / – Ime az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te Igéd szerint! / – És az Ige testté lőn, és mi köztünk lakozék.

A harmadik misztériumra, fontossága kiemeltségére a főhajtás gesztusában figyeltem fel, s ez gondolkodtatott el szinte mindmáig tartóan, mert az első, öt szavas tagmondata (És az Ige testté lőn) nehezen adta meg magát. A mondatkezdő ÉS folyamattá kapcsoló jelentősége lassan tudatosult bennem. A sokezer éves szent várakozás eseménnyé váltását, örömmé válását ígérő apró kötőszó úgy vált időpontot is jelölő nyelvi elemmé, ahogy kétezer éve minden karácsonykor a betlehemi csillag ragyogtatja az igazságot : “Beteljesült már az idő!” Mert a szent időben még a jelek is túlnőnek önmagukon áldott időszerűségükkel. A LŐN és BETELJESÜLT archaikus igealakok a prófétai korok időtávlatait, és a váratlan egyszeriség feszültségét kelthetik egyszerre, de a célba érést is, s ez utóbbi különösen a befejezettség  tényszerűségét erősíti. Mindkettő a csoda bekövetkezésének, és tudomásul vételének az a nagyon emberi válasza, melynek tömörségéből mintha szavaink elakadására ismernénk. A betlehemi pásztorok lehettek így az angyali híradáskor.

A misztérium megközelítéséhez a régi igealak gazdagabb, mint mai megfelelője, mert nem csupán tényt közöl, hanem kihallat valamit a történés folyamatából is. Nekünk azért kincs ez a grammatikai apróság, mert finom minőségi többletével jelzi, hogy a Megváltó nem elszenvedője, hanem részese az eseménynek. Nem egyszeriben LETT, hanem LŐN, vagyis eljött közénk. Isten áldása, mert ember született a világra, és az idő beteljesülése, a világtörténelem legnagyobb eseménye: az Ige megtestesülése. 

Bár ha János evangéliumának kezdő sorait olvastam, vagy bárhol máshol írásban láttam, az Ige nagy kezdőbetűje ellenére, a nyelvtani fogalom takarásában sokáig homályban maradt, aztán hogy mikor vált hitéleti élményt kínálva érdekessé bennem, már nem emlékszem, valószínűleg valamelyik karácsonyi készület vezetett közel hozzá. A formai része közeléhez valószínűleg a nyelvtörténet segíthetett a jelentésbővülés (Ige > ige) felismerésében.

Lényege azonban, úgy tűnik, hogy mostantól már minden intellektuális hozadékánál értékesebb misztérium marad számomra: mint a betlehemi Kisded ajándéka, karácsony csodája is. Sok régi karácsonyoké. Talán a mostanié is. 

Veres József