„ ’56-ban mindenki lelkes volt, cselekedni akart egy emberként. ’90-ben ugyanezt éreztem a képviselő-testületben. Komolyan mondom, négy év alatt nem tanultam meg, hogy a húsz képviselő közül ki milyen pártlistán került be. Tejesen mindegy volt. Lelkes szakmai viták folytak.” Többek között ezekről is beszél dr. Kiss Tamás, Balassagyarmat friss díszpolgára.

Az országban elsőként önök indították el az ’56-os eseményeket, a szegedi egyetemen, két héttel a fővárosi történések előtt.

Ma már a történelemkönyvekben is, amelyekből tanulnak az általános és középiskolások, az szerepel, hogy október 16-án, Szegeden megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, és politikai követeléseket is megfogalmazott. Nem csak azért jött létre, hogy politizáljon, a saját kis tanulmányi problémáit is elsorolta, de ez a szervezet olyan követelésekkel állt elő, mint a szovjet csapatok kivonulása, a szabad és demokratikus választások megtartása, a nemzeti jelképek helyreállítása. Hangosan és nyilvánosan követeltük, amit a Szabad Európa Rádió fölkapott és világgá kürtölte, hogy mi történt Szegeden. Ennek következtében rendelte el az oktatási minisztérium október 22-re, az összes egyetemen, hogy a párt és az ifjúsági szervezete hívjon össze egy-egy gyűlést és magyarázza meg a fiataloknak, nem az a dolguk, hogy politizáljanak.

A hatalom így próbálta a szelet kifogni a vitorlából.

Igen ám, de mi a 20-i gyűlésünkön elhatároztuk, hogy küldöttek mennek az egyetemi városokba, minek következtében az összes nagygyűlés résztvevői az első óra után, nem mondom, hogy elzavarták a pártvezetőket, de gyakorlatilag a saját kezükbe vették az irányítást, csatlakoztak a szegedi fiatalokhoz. Pesten határozták el először, hogy másnap tüntetni fognak, majd a rádióban beolvassák a követeléseiket. Tehát az egyetemekre a szegedi ötlet ment ki. Mindenki megfogalmazta a maga követeléseit, ez vezetett oda, hogy miután 23-án a Magyar Rádió nem volt hajlandó beolvasni az egyetemisták petícióját, elkezdődött a forradalom fegyveres része. Ez van az emlékművünkre fölírva, hogy „Mi, szegediek megtettük az első lépést.”

A fiatalok nem tudják, milyen borzalmas idők jártak akkoriban.

Nem akarok történelemórát tartani, de ’45-től kezdve a börtönök tele voltak politikai foglyokkal. Egész egyszerű politikai viccért is több év börtönbüntetést lehetett kapni, nem beszélve arról, ha ne adj Isten valakik politizáltak kicsit és arról sutyorogtak, hogy mit csinálnánk, ha lehetne… az már életfogytos büntetés. Ennek ellenére pontosan ez a nagy nyomás, ami nem csak politikai elnyomás volt, hanem gazdasági is, mert egyben szegénység is volt, élelmiszerjegyek voltak sokáig, meg kilakoltatások, elvették a házát és elvitték Hortobágyra egy istállóba, szóval ez az embertelen nyomás robbant föl akkor, amikor mi Szegeden kimondtuk a kimondhatatlant. A szüleink nem merték, ők féltették az állásukat, mert nagyon jól tudták, hogy ez mivel jár. Hozzáteszem, amikor 16-án azzal keltünk fel az első gyűlésről, hogy követeltük az orosz csapatok kivonását, akkor én is vakarództam egy kicsit, de azt mondtam, hogy egyetértek vele és föl kell vállalni, mert ha már elkezdtem, akkor nem ijedhetek meg attól, hogy követeljük. Pedig ez elképzelhetetlen volt.

Lehet, hogy kellett a 20 éves életkoruk vakmerősége is?

Pontosan. A nagygyűlésnek fantasztikus hangulata volt, éljenzés és vastaps. Na de ez a tömeg, nem büntetik meg, mert nem tudják, hogy ki mindenki volt a zsúfolt teremben, de az egyént, aki az asztalnál ül és felszólal, az nevesíthető. Így jártam én is, nevesítettek is. Ezért áprilisig bujkáltam, aztán letartóztattak és több mint egy évig vizsgálati fogságban voltam. Aztán elítéltek és akkor még egy jó háromnegyed év múlva a Legfelsőbb Bíróság hozta meg a végső ítéletet, nyolc évről csökkentették ötre. A Bíróság ítéletének az indokolásának egy részét szó szerint idézem: „A vádlott által elindított mozgalom a proletár diktatúra megdöntéséhez vezethetett volna.” Azt már én teszem hozzá, hogy azért nem vezetett, mert bejöttek a szovjet csapatok. Ezt azért mázlival lehetett megúszni így.

Mázlival?!

Azzal tudtam megúszni, hogy amikor én visszamentem Szegedre 1957. január első napjaiban, az oktatás megkezdésekor visszamentem Szegedre és reggel a házi nénim azzal fogadott, hogy Tamás, az Istenért, tűnjön el, mert egy teherautó pufajkás jött magáért valamelyik nap éjszaka. Akkor visszamentem a vasútállomásra, felültem a vonatra, először elindultam a határra, majd onnan visszajöttem önként és dalolva, mert meggondoltam magam és nagyon jól tettem, hogy nem mentem ki. Különböző rokonoknál, ismerősöknél húztam meg magamat, mert az nyilvánvaló volt, hogy most nem szabad, hogy letartóztassanak, mert akkor nagyon vadak voltak a nyomozók, ütöttek-vertek boldog boldogtalant.

Lehet, hogy el sem jutott volna a tárgyalásig.

Bizony. Áprilisban, mikor ismét lementem, utólag kiderült, csak ilyen átverésként írtak levelet a szüleim címére, hogy az egyetemen fegyelmi tárgyaláson jelenjek meg. Már én is untam a bujdosást, lesz, ami lesz. Nem volt fegyelmi tárgyalás, hanem a nyílt utcán letartóztattak, már vártak rám. De ezzel elhúztam annyira, hogy az első tárgyalásra ’58 februárjában került sor. Addigra a legsúlyosabb ítéleteket, meg a nagy dühüket kiadta a hatalom. Biztos, hogy hozzájárult az, hogy akkor aztán úgy döntöttek, hogy azért még fiatalok, szovjet katona lelövését nem lehet rájuk bizonyítani, nem is csináltunk ilyet, bár volt géppisztolyom, de nem használtam. Nemzetőrként nem is az volt a feladatunk, hogy az oroszok ellen harcoljunk. Tehát meg lehetett indokolni, hogy egy 8 éves börtönbüntetés nevelő hatású, hogy majd legközelebb meggondolja, hogy mikor forduljon a proletár diktatúra ellen a Kiss Tamás.

Három évet lehúzott a váci börtönben, 1962-ben jött Gyarmatra. Miért?

Kedves történet. Akik börtönből szabadultak, lehetőleg a fővárosba mentek föl dolgozni, mert ott eltűntek. Egy kisvárosban, egy faluban állandóan figyelemmel kísérték őket. Pesten tömörült az összes börtöntöltelék. A Kőbányai Szerszámgépgyárban voltam segédmunkás. Annyit megengedett a rendszer, hogy melósnak lehetett menni. Augusztusban megismertem a leendő, balassagyarmati feleségem és decemberben összekeltünk. Gyarmatra jöttünk, a feleségem ismerősei révén próbált állást szerezni nekem. Egy kis üzemben kezdtem adminisztrátorként dolgozni, de ez csak 24 óráig tartott, mert a következő reggelen holtsápadtan fogadtak a kollégák, hogy hívat az igazgató, akkor már tudtam, miről van szó. Valaki felismert, berohant a pártbizottságra, hogy ezen a munkahelyen ellenforradalmárokat foglalkoztatnak! Két hónapig munkanélküli voltam. Így indult a balassagyarmati történet.

Rendszerváltó alpolgármester volt.

Legalább olyan büszke vagyok erre, mint a MEFESZ-re.

Hogyan gondol arra a négy évre?

’56-ban mindenki lelkes volt, cselekedni akart egy emberként. ’90-ben ugyanezt éreztem a képviselő-testületben. Komolyan mondom, négy év alatt nem tanultam meg, hogy a húsz képviselő közül ki milyen pártlistán került be. Teljesen mindegy volt. Nem azért vitatkoztak, mert ő más pártbéli, hanem az egyik „biciklitárolót” akart, a másik meg „faszéntárolót”. Lelkes szakmai viták folytak. Egy közösségé formálódott a testület, csodálatos négy évemnek tartom, de a hivatal is az volt, a hivatali dolgozókkal négy év alatt baráti kapcsolatba kerültem.

Miként telik manapság az élete?

Öt éve függesztettem fel a heti Pestre járást, a POFOSZ-ba. Sajnos bajtársaim közül nagyon sokan elmentek, már jóformán nincs politika fogoly Magyarországon. Egy régi, 50 éves elhatározásom, ha nyugdíjba megyek, akkor a nyarakat a Balatonon töltöm, a teleket meg Balassagyarmaton. Ezt betartom. Itthon olvasás, internet, és ha hívnak, akkor megyek. Mint november 4-én, legutóbb, a gyásznapon. A nyaraimon elég sokat horgászok.

Tíz év múlva hogyan fog visszaemlékezni a társadalom ’56-ra?

Azt gondolom, ’56 nem merül ki abban, hogy a pesti srácok benzines palackokat dobáltak az orosz tankokra. Nagyon fontos, nagyon jelentős, mert szimbolikus, hogy a nagy Vörös Hadsereget kizavartak, mert kizavarták Pestről őket, csak aztán 4-én jött az új csapat. Arról nem nagyon hallanak a mai fiatalok, hogy a saját sorsunkat összekötni a többiek sorsával, hogy az önkormányzatiságot, a magunk akaratát végig kell vinni. Egyik napról a másikra olyan emberek álltak az ország összes település élén, akik tiszta szívvel, becsülettel, jó szándékkal, a közösségért akartak dolgozni. Ha ez marad meg ’56-ból, mint minta, akkor az már jó lenne. Tényleg sok mindent sikerült megélnem, attól kezdve, hogy lőttek rám ’45-ben az orosz katonák repülőgépről, géppisztollyal is 11 évesen, a Rákosi-korszak, az apám megjött fogságból 3,5 év után az oroszoktól, belekerült egy politizáló társaságba, ennek következtében haláláig rendőri felügyelet alatt volt. Aztán ’56. Majd a Kádár-rendszer, amikor nagyon meg kellett húzni magamat, hogy ne hozzak senkit kellemetlen helyzetbe, mert ha köszönök neki, akkor másnap megkérdezik tőle, hogy miért állsz szóba egy ellenforradalmárral, ezért szinte csak a börtöntöltelékekkel volt kapcsolatom. Aztán jött a csodálatos 30 év, 89-90-től. Nagyon szép és érdekes életem van, sok mindent tudtam csinálni, talán semmi rosszat nem, mert arra mindig nagyon vigyáztam, hogy ne ártsak senkinek, hanem mindenkinek segítsek, ha lehetőségem van rá. Sohasem az én, hanem a mi volt a vezérelvem.

Dr. Kiss Tamás 1934-ben született Tapolcán. Gyermekkorát Balatonedericsen töltötte pedagógus szüleivel. Egy évig a csepeli vasműben dolgozott, majd a szegedi tudományegyetem természettudományi, később jogi karán tanult.

1956 októberében a Magyar Egyetemisték és Főiskolások Szövetségének alapító vezetője volt. Ennek rendezvényein fogalmazták meg először az 1956-os forradalom és szabadságharc országos követeléseit. Kiss Tamás a szövetség vezérszónoka volt.

E szerepén túl 1956. október 27-től nemzetőrként a forradalom rendfenntartásában is részt vett, a szovjetek bevonulásáig aktív volt.

1957 áprilisában letartóztatták, egyetemi szövetségének perében elsőrendű vádlott volt, első fokon 8 évre, majd 5 év börtönre ítélték. Az egyetemről kitették.

1960-ban a váci börtönből szabadult amnesztiával. Segédmunkásként, aztán raktárosként dolgozott Budapesten. 1962-ben Balassagyarmatra költözött, családot alapított. Először itt is segédmunkás volt, aztán könyvelő. Jogi tanulmányait 1976-ban tudta befejezni. Diplomázás után üzemi jogtanácsos volt.

1990-ben Balassagyarmat első demokratikusan választott önkormányzatában alpolgármester lett. Dr. Németh György polgármesterrel közösen dolgoztak a helyi gáz- és ivóvízhálózat befejezésén, a kórházi pszichiátriai osztály hatalmas épületének és a strand felújításának és újranyitásának munkája is nevükhöz kötődik.

Az önkormányzati ciklus végén nyugdíjba ment, de a közéletben máig aktív.

Számos kitüntetés tulajdonosa: 1956-os emlékérem, Maléter Pál Emlékérem, Nagy Imre Érdemrend, Tőkés László-díj, tovább Balatonederics díszpolgára, Szeged és Balassagyarmat Pro Urbe-díjasa, valamint megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét is.

1996-1999 között a miniszterelnöki kabinet politikai üldözöttekért felelős főtanácsadója, 2002-től a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alelnöke is. Küldetése az ’56-os forradalom és szabadságharc eszméinek továbbéltetése, ezért is tart több alkalommal előadásokat országszerte.

Szilágyi Norbert