Már 13 éves korában tudta, hogy életeket fog menteni, Nógrád megye negyedik mentőtisztje lett, eddigi pályafutása során több ezer embert tanított meg az újraélesztésre. Gyógyításról és gyógyulásról, tanításról és tanulásról beszélgettünk Lukács Józseffel, aki 42. éve áll embertársai szolgálatában.


Emlékszik az első napra?

Mintha ma lett volna, 1980. augusztus 15-én reggel 8 órakor kezdtem a balassagyarmati mentőállomáson mentőápolóként.

Miért ezt a hivatást választotta?

Gyermekkorom óta mentős akartam lenni. Nyári szüneti munkán dolgoztam a vasúton, és egy szörnyű balesetben segítettem egy sérült ellátásában. Ott láttam először mentőt közelről és ez mélyen megérintett! Mondhatjuk, hogy már 13 évesen életet mentettem. Ezek után csoda, hogy mentős akartam lenni?! A Szántóba jelentkeztem egészségügyi szakközépiskolába, ketten voltunk fiúk a rengeteg lány között, boldog életünk volt. Imádtam a Szántót, nagy szeretettel gondolok vissza a tanáraimra, de otthon is azt hallottam, hogy aki segítségre szorul, annak segíteni kell. Érettségi után kerültem a mentőállomásra, két hét alatt megvolt a betanulás, szerencsém is volt, mert szeptember 1-én indult szakápoló képzés Salgótarjánban, másnak erre évekig kellett várni. Egy év alatt szakápoló lettem, aztán célba vettem, hogy mentőtiszt leszek, elsőre felvettek, ami akkoriban nagyon ritka volt. Én voltam a legfiatalabb az osztályban Négy éven át voltam a HIETE hallgatója. Természetesen munka mellett végeztem, végig jeles tanuló voltam, a diplomám is jeles lett. Nagyon sokat kellett tanulni, rengeteget jártunk gyakorlatra. Az anatómiát a boncasztal mellett tanultuk, a kórházi gyakorlatokra Budapestre jártam, a kocsizó gyakorlatot szintén a fővárosban végeztem rohamkocsin dolgozó főorvosok mellett, akik nagyon szigorúan vették a dolgukat, mert a mentőtiszt egy orvosi munkát végző, de orvos diplomával nem rendelkező ember, tehát nagy felelősség ilyen diplomát kiadni. Csábító volt a teljes embert kívánó munka, ahol minden képességre szükség van a mentési folyamat során. Kifejezetten tetszett és máig is jóérzéssel tölt el az, hogy remek kollégákkal egy remek csapatot alkotva szó szerint életbevágóan fontos feladatokat látunk el.

A főiskola után Tarjánban állt munkába.

Nógrád megyében Srancsik Józsi, Tamási Gyula és Arany Laci után én lettem a negyedik mentőtiszt. Szívesen emlékszem erre az időszakra, mert a rengeteg eset miatt nagy tapasztalatot szereztem. Előfordult, hogy egyetlen műszakban 26 esethez mentem ki! Mást ne is említsek, egyszer egy 41 méter magas toronydaruban lett rosszul a kezelő. Leesett a vércukorszintje és bekómált. Felmentem az építésvezető kíséretében. Elláttam, ezután saját erőből tudott lejönni. Többször feküdtem vonat alatt, voltam autóbalesetnél, tömegbalesetnél, buszbalesetnél, lángoló háznál. Az ilyen esetekhez nem csak a szaktudás kellett, hanem az is, hogy merjem megcsinálni. Borzasztó fizikai erő kellett hozzá és nagy merészség, de hát fiatal voltam és imádtam a hivatásomat.

Milyen a jó mentőtiszt?

Testileg, lelkileg, szociálisan is meg kell felelni, ide kemény, határozott ember kell, aki nem azt mondja, hogy előre, hanem azt, hogy utánam. Fontos megemlíteni azt, hogy csak akkor tudom nyugodtan végezni a munkámat, ha van mellettem egy stabil családi háttér, amely türelmesen viseli a sok túlórát, hogy éjszaka és ünnepnap is szolgálatban vagyok. A színvonalas mentéshez szükséges a kiváló kollégák közreműködése, hiszen ez csapat munka.

Soha nem akart a fővárosban dolgozni?

Többször is hívtak, ám mindig azt mondtam, rám Gyarmaton van szükség. Jelenleg dolgozok Gyarmaton, Rétságon, Szécsényben, Bercelen, a fő helyem természetesen a város.

Az oktatás is az élete szerves része.

1984-től a jogosítványhoz szükséges elsősegélynyújtási vizsga, azóta benne vagyok. Nem azért, mert pénzt is hoz, ha nem adnának érte semmit, akkor is csinálnám. Tulajdonképpen autodidakta módon lettem tanár, de állítólag jól csinálom, ezt mondják mások, és az eredmények is azt mutatják. Hosszú évek óta végzem a mentőszolgálatnál a belső továbbképzést a kollégáknak, ami azért is jó, mert nincs időm elfelejteni a tanult dolgokat. Amikor megindult az egészségügyi képzés az egészségügyi szakiskolákba, három helyre jártam tanítani, Salgótarjánban lehúztam hat évet, ápolókat, mentőápolókat, csecsemőgondozókat tanítottam, de járok a Szent-Györgyi Technikumba is.

Van szabadideje?

A szabadidőm nagy részét is a munkám képezi, egy hónapban dolgozok 320 óra körül, de előfordult már 410 óra is. A kerékpározás a hobbim, 30-40 kilométeres túrákat tekerek a környéken, kell a jó fizikum.

Mi hajtja 42 év után?

Ez az életem! Ez nem munka, hanem olyan hobbi, ahol minden nap egy újabb „kaland”, egy adrenalin löket, mint a bázisugrónak az egyre magasabb ugrópont. Csodálatos érzés látni a munka eredményét, az élő embert és az általam tanított kiváló kollégák szuper teljesítményét.

Mi a titok nyitja?

Együtt kell érezni a beteggel és a rokonnal, kezelni kell a krízishelyzetet. Azt szoktam mondani, csak az legyen mentőápoló, akinek én is a betege lennék.

A nyugdíjig hátralévő négy évre mit kíván?

Legyen beteg ember, aki hagyja magát gyógyítani, és főként legyen tanulni vágyó ember, aki hagyja magát tanítani. Aligha véletlen, hogy három lányom is az egészségügyben tevékenykedik, de a feleségem is ápolónő.

Élni az életekért.

Azt hiszem, ebben nincs semmi túlzás.

Szilágyi Norbert