80 éve volt a doni áttörés.

A balassagyarmati 23/II. gyalogzászlóalj megalakulása

A rejtett magyar haderőfejlesztés az 1938. augusztusában aláírt bledi egyezmény után kiléphetett a nyilvánosságra. Az ország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése után 1939. január 1-jén életbe lépett a Huba hadrend. A három hadseregből álló haderő gerince a hadosztályokba szervezett gyalog dandárok voltak, amelyek fő erejét két gyalogezred, és egy tüzér ezred alkotta. Balassagyarmat lobbizása eredménytelen volt, ezért a jó katonai infrastruktúrával rendelkező Losoncon alakult meg a 21. gyalogdandár parancsnokság, a 23. gyalogezred parancsnokság, annak 23/I. zászlóalja, és a 21. tábori tüzér ezred.

A 23/II. zászlóalj Balassagyarmaton az eddig rejtetten határőrnek álcázott 1/III. zászlóalj átszámozásával jött létre. Az ezred harmadik zászlóalját a Salgótarjánban felállított 23/III. zászlóalj alkotta. A két gyalogezredes dandár, csak mozgósításkor az ikreződés nevű eljárással állt fel. Ez abból állt, hogy a békeidőben meglévő anya ezred parancsnokság a létszámának felét leadta az iker ezred parancsnokságnak. A hiányzó pozíciókra tartalékosokat hívtak be. Ugyanez az ikreződés megtörtént a zászlóaljaknál is. Az iker alakulatok hadrendi számát úgy képezték, hogy az anya alakulatokéhoz hozzáadtak 30-at. Ez alapján a 23. gyalogezred parancsnokság felállította az 53. gyalogezred parancsokságot. Balassagyarmaton a 23/II. zászlóalj iker zászlóalja az 53/II. zászlóalj lett. Az ikreződéssel így már meg volt a gyalogdandár két gyalogezrede. A tüzér ezred is hasonlóan ikreződött. Békében csak tüzérosztály szinten működött, majd a mozgósításkor az ütegeinek számát megduplázva tüzér ezreddé alakult, de megtartotta az eredeti hadrendi számát.
A 23/II. gyalogzászlóaljat Mogyoróssy Béla, még az iker 53/II. zászlóaljat Lászay János őrnagyok vezették.

Magyarország belesodródik a háborúba

1940-ben a magyar román viszony elmérgesedése egy katonai konfliktust vetített előre. A magyar haderőnél teljes mozgósítást rendeltek el. A háborús helyzetet a 2. bécsi döntés szüntette meg. Észak – Erdély és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került. A területek birtokba vétele 1940, szeptember 5-én kezdődött a magyar katonai bevonulással. A románok korábban Máramarosszigetnél felrobbantották a Tisza-hidat, amelyet a magyar utászok helyreállítottak. Az erdélyi bevonulás azzal kezdődött, hogy a hídon a magyar haderőből elsőként átvonult a 23. gyalogezred felderítő raja. A bevonulás eredményes végrehajtása után a két zászlóalj parancsnokot alezredessé léptették el.

Az 1941. esztendő békésen indult, de a tavaszi kárpátaljai, és délvidéki bevonulás –ahol már komoly harcok is folytak- előre vetítette hogy közel van az ország a háborúhoz. Aztán nyáron a németek oldalán Magyarország is részt vett a Szovjetunió elleni támadásban, és ezzel hadviselő féllé vált. A 21. gyalogdandárt a mozgósítások nem érintették, mindenhol a magyar haderő legkorszerűbb alakulatát a Gyorshadtestet vetették be, amely az orosz harcmezőn létszámában jelentős veszteségeket szenvedett el, és technikai felszerelése szinte teljesen elhasználódott. Erre való tekintettel Magyarország kérte a hazaszállítását. A németek ehhez csak úgy járultak hozzá, ha a honvédság megszálló alakulatokat bocsájt a rendelkezésükre. Javában tartott a kiképzési év szokásos őszi hadgyakorlata, amikor mozgósították az 53. gyalogezred parancsnokságot és a balassagyarmati 53/II. ikerzászlóaljat. Egy sebtében rendezett búcsúztató ünnepség után a zászlóalj október 5-én ért Kőrösmezőre, majd hosszú menetelés után elérték a kijelölt körzetüket Galíciában. Az ezredet Lászay János alezredes vezette. Az ezred másik két zászlóaljat más ezredekből vezényelték az 53. gyalogezredhez. Később megszálló erőkhöz csatlakoztak a 23/III. és az 53/I. zászlóaljak is. Balassagyarmaton a zászlóalj élén változás történt. Mogyoróssy Bélát az ezred törzshöz Losoncra vezényelték, helyét Kovács Rezső alezredes vette át.

A balassagyarmati 23/II: zászlóalj elvonulása a harctérre

A németek villámháborúja Moszkva közelében az év végén elakadt. Miután a Szovjetunió megbizonyosodott arról, hogy japán támadástól nem kell tartani, jelentős erőket csoportosított át Ázsiából az európai hadszíntérre, ami éreztette a hatását. A németeket több mint száz kilométerrel nyugatra visszaszorították, ahol az arcvonal megmerevedett. Érezték, hogy az 1942-re tervezett hadmozdulatokba a siker reményében be kell vonni a szövetségeseiket is, ehhez Magyarországtól a teljes haderejét kérték. Hosszas alkudozás után az 1942. január 22-én született, s írásba nem foglalt döntés értelmében a magyar hadvezetésnek kilenc gyalogdandárt, egy páncélosdandárt és egy repülőköteléket kellett a mozgósításra kijelölt 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségében kivezényelni a keleti hadszíntérre.

A két ezredes gyalogdandárokat 1942. február 17-étől könnyű hadosztálynak nevezték el. Mozgósításra került a 21. gyalogdandár parancsnokság, 23. gyalogezred parancsnokság és a még itthon lévő 23/I., 23/II. és 53/III. zászlóaljak. Mivel a németek nem adtak felvilágosítást a hadsereg várható feladatáról, így a közvélemény, de a katonák is úgy gondolták, hogy a megszálló erőkhöz hasonló feladat vár rájuk. Megkezdődött a tartalékosok behívása és az összekovácsolás. Kovács Rezső alezredes betegsége miatt az elvonuló zászlóalj élére hazarendelték Lászay János alezredest. Az indulás dátumát június utolsó napjaira tűzték ki, ezért a város vezetése, és a civil szervezetek határozott óhajára a zászlóaljnak 1942. június 21-én vasárnap, búcsúztató ünnepséget szerveztek a nagyligeti sporttelepen, majd lehetőséget adta, hogy a katonák elbúcsúzzanak a családtagjaiktól. A több mint ezer fős mozgósítási létszámra feltöltött zászlóalj július 5-én és 6-án három szállítmánnyal indult el a vasútállomásról. A 20. könnyűhadosztályhoz beosztott zászlóalj a kijelölt gyülekezési körzetben csatlakozott a hadosztály alakulataihoz, és július 14-én 250 kilométeres gyalogmenet után megérkeztek az arcvonal közelébe.

Hídfő harcok, és kijutás a Donhoz

A 20. könnyűhadosztály leváltotta a harcokban meggyengült soproni 7. könnyűhadosztályt, majd augusztus 10-én részt vett az ellentámadásban, amelynek a célja az elvesztett területek visszaszerzése volt. A zászlóalj első csatájának eredménye lesújtó volt. A puskás századok halottakban és sebesültekben elveszítették másfél-két szakaszukat, így a létszámuk 57-67 fő között mozgott. Augusztus 11-én Lászay János alezredest nevezték ki a 23. gyalogezred parancsnokának. A zászlóalj élére a 23/II. nehézfegyver század parancsnoka Tóth Sándor százados került. A balassagyarmatiak részt vettek a szeptember 9-énindult, az Uriv-Sztorozsevoje közelében lévő hídfő felszámolásáért indított támadásban, majd 13-án a 23-asok birtokba vették Sztorozsevoje falut és kiértek a Don partjára, ahol megkezdték az állásaik kiépítését. Nagy árat fizettek érte. A halottak, eltűntek, sebesültek száma összesen 135 fő volt. A 23/6. század gyakorlatilag megszűnt, a maradék létszámát a másik két század között osztották szét.

Szeptember 11-én a zászlóalj parancsnokságot a korábbi 23/5. század parancsnoka Hárs László százados vette át. A hídfő harcok után Lászay Jánost (fotónkon) ezredessé léptetették elő, és a németektől megkapta a II. osztályú Vaskeresztet. A veszteségek pótlására október elején Deák Gyula hadnagy parancsnoksága alatt elindult Balassagyarmatról a 200 fős 23/2. pótmenet század, akiket szétosztottak a megfogyatkozott létszámú századok között. A hó már október elején leesett, tél hamar jött, és a magyar emberek számára szokatlanul hidegnek számított. A balassagyarmatiak állásai a doni hídfővel szemben voltak, mert itt nem sikerült a szovjeteket a folyó bal partjára átszorítani. Veszélyes hely volt és egyértelműen látható volt, hogy ha támadás kezdődik, az innen fog kiindulni. A magyar katonák a téliesített állásaikban mást nem tudtak tenni, várták a további fejleményeket.

A támadás és a visszavonulás

1943. január 12-én az első szovjet támadások a balassagyarmati 23/6. századot érték, majd az egész arcvonalon folytatódtak. A nap folyamán a karon fogva rohamozó, nagyrészt részeg orosz katonáknak a 23-asok 5-600 fő és két harckocsi veszteséget okoztak 4% halott és 9% sebesült saját veszteség mellett. A következő napon is folytatódtak a támadások, sok esetben a támadók a magyar lövészárkokba is betörtek. Egy ilyen alkalommal Hárs László zászlóaljparancsnok csak úgy tudta megmenteni a helyzetet, hogy a saját állásaira kért záró tüzet. A már majdnem körülkerített ezredparancsnoki harcálláspontról Lászay Jánost a híradó szakasz katonái mentették ki, amikor a távbeszélő vonalat bontották le.

A 23/II. zászlóalj visszavonult a reteszállásba, ahol a támadásokban beállt hosszabb szünetben nyugodt körülmények között pihenhettek, és a zászlóaljvezetés az étkezésről is gondoskodott. Az állásaikat január 14-én parancsra hagyták el, és egy újabb parancsra Oszkinó felé vonultak. Miután a hadsereget kivonták az arcvonalból, több harccsoport alakult, amelyek az oroszok üldözése közepette vonultak nyugati irányba. Azok a katonák akik egy-egy harccsoporthoz csatlakoztak, és betartották a parancsnokok utasításait többségükben mind elérték a hadseregnek kijelölt gyülekezési körzetet. Hárs László zászlóaljparancsnok ezekről a napokról a következőket írta: „ Mostoha körülmények között sem vesztette el az ezred önbizalmát, a túlerejű ellenséggel szemben is bátran eredményesen oldotta meg a faladatát.”
A zászlóalj 1943. június 8-án érkezett vissza a balassagyarmati vasútállomásra. Amikor a vonatuk begördült a felvételi épület elé Oláh Ubald cigányprímás zenekara kezdett játszani a hazaérkezőknek.

Minden időben kényes téma

Már 1943-ben elkezdődött az önmarcangolás, hogy vajon megfelelő volt-e a kiküldött hadsereg ereje, felszerelése. Az ma már látható, hogy a korabeli hadvezetés igyekezett a legjobbakat adni az elvonulóknak. A gyalogdandárokhoz különféle hadrendben nem szereplő megerősítő alakulatokat rendeltek, és ezek felszerelését az itthon maradóktól egyenletesen vonták el. Nagy hasznát vették, hogy a zászlóaljaknak is volt páncéltörő képessége.

Ugyanakkor hiba volt, hogy a két ezredes gyalogdandárokat könnyűhadosztályoknak átnevezve megtévesztették a németeket, akik úgy gondolták, hogy teljes értékű hadosztályokról van szó. A hadseregnek 200 kilométer arcvonalat osztottak ki, hol ott biztonsággal csak 100 kilométer tudtak volna tartani. Az arcvonal rövidítési kérelmeket a németek sorra elutasították. Az is bebizonyosodott, hogy a honvédség Közép-európai időjáráshoz kialakított öltözete nem hatásos a szélsőséges időjárási viszonyok között. A hadsereg sorsának említése már a Horthy rendszerben is kényes témának számított.

A háború után pedig a hallgatás évei következtek. A harcokban részvevő katonák nem beszélhettek az átéltekről, a hadifoglyoknak még inkább hallgatni lettet. Megszületett az évtizedekig hivatalos –néha a fejét még ma is felütő –vélemény, mi szerint az első támadás után a magyar katonák a felszerelésüket eldobálva fejvesztve menekültek. A levéltárak 1990 után kutathatók lettek, és kiderült, hogy a valóság némileg árnyaltabb, vagy egészen más.

A 23-asok emlékezete és tisztelete

A 23-as tiszteket a kommunista rendszerben mint horthysta-fasisztákat megbélyegezték, rendfokozatukat elvették, a honvédségtől elbocsájtották őket, és a káder lapjukra ráírtak, hogy csak fizikai munkát végezhetnek. A hadifoglyoknak az itt eltöltött időt nem számították be a nyugdíj keretbe. A hadirokkantságokat nem, vagy nem megfelelő módon ismerték el. A rendszerváltás után gyökeres változások történtek. Az egykori tiszteknek altiszteknek visszaadták a rendfokozatukat, úgy hogy az eredetileg voltnál kettővel magasabbat kaptak, és még egy alkalommal mód nyílt az előléptetésükre. Sokan egyenruha viselési engedélyt kértek, és ünnepi alkalmakkor ebben jelentek meg. Ők az első világháborút a 16-os gyalogezredben végigharcoló apáik örököseinek tartották magukat. Ennek jegyében a kérésükre került fel a 16-os emlékműre a 23. gyalogezred emléktáblája azzal a megkötéssel, hogy ez akkor kerül le onnan, amikor a 23-asok is méltó emlékművet kapnak. A tábla előbb került le, mert közben a 16-os emlékmű teljes körű felújítást kapott.

A város vezetése és közönsége így továbbra is görget maga előtt egy adósságot: méltó emlékmű állítását a losonci 23. gyalogezredednek.

Gere József

A szerzőnek a balassagyarmati 23/II. gyalogzászlóalj történetét bemutató könyve itt olvasható.