Legyen mindig félig tele a pohár – ad hangot hitvallásának Olicsek Ádám, a 10 éves balassagyarmati bluesbanda gitáros-énekes főnöke, aki a kerek évforduló kapcsán mesél elkapott varázslatokról, kikormolt csövekről, afrikai törzsekről, meg még annyi érdekességről.

10 éves a formáció: sok vagy kevés?

Húúú, borzasztóan középszerű válasz: is-is. Tíz év sok azért, mert manapság sokszor jó kezdeményezések, akciók, események, zenekarok fel-fellobbannak, megindulnak nagy elánnal, aztán a kezdeti “siker” után, amikor a kemény meló jönne, hogy ezt megtartsák, elhal sok dolog, akár városi szinten is. Akkor kéne beletenni még, és ez sokszor nincs meg, akár a körülmények vagy a személyes indíttatás végett. Ilyen szempontból mindannyian azt mondjuk, tök jó, hogy 10 éve kitartunk egymás mellett és a trió mellett, még úgy is, hogy szanaszét mentünk sokszor és nem ez a zenekar lebegett a szemünk előtt. De valahogy a Sofa sosem került úgy beszédtémába köztünk, hogy vége, még akkor se, ha nem toltunk annyi koncertet. Anno a Lunatic Dogs-nál ez volt, kimondtuk, hogy ennyi, mert ezt így nem lehet csinálni. A trió más, ez itt lebeg, vagy hozzányúlunk, vagy nem, de van, és az azért jó érzés, ha valamelyikünknek van rá ingere, akkor hozzányúlunk, ott és úgy vesszük fel a fonalat, ahogy letettük, mindenféle erőlködés nélkül. A 10 év kevésnek meg azért kevés, mert még annyi potenciál van benne, a trióra lehet építeni, ahogy azt tettük is akár Mahót Lalival, Kiss Kristóffal vagy Mészáros Gáborral, rengeteg variálást bele lehet venni, fel lehet hizlalni akár egy big bandre is, reméljük tudunk kicsit újítani most, ami minket is szórakoztatna.

Hogyan kezdődött?

2013-ban Horváth Ádámmal már a Luna után vagyunk, Knyazoviczi Dodival meg apuval megy már a Nordton, mennek a közös jam esték a művelődési központban, táncházban. Aztán a Juniálisra felkértek minket, hogy toljunk valamit, és egy Deep Purple tribute került szóba, akkor a Vanek Gabival, meg Kristóffal Pörpöket is toltunk ezeken az esteken. Aztán egyiknek se lett jó a dátum, de le volt kötve, így hárman maradtunk, mint a Genesis. Akkor már erősen a blues felé mentem – John Mayer, Bonamassa, Clapton, meg az öregek -, volt is kezemben egy adag dal, hát összetoltuk, ez lett belőle.

Hány fellépésetek volt eddig?

Mit tudom én. 300. 30. 330.

A legemlékezetesebb buli?

Talán a deméndi jazz fesztet mondanám elsőre Szlovákiában, amikor azt éreztük, hogy ez jó volt. Valami brutál komplex jazz-rock-metal formáció volt előttünk, tényleg kellett hozzá gyomorkeserű, hogy menjen az emésztés, amíg az ember hallgatta, brutál profik voltak. Néztünk is egymásra, hogy mi lesz itt a mi blues-körünkkel éppen utánuk… Erre felcsűrtük magunkat a színpadra egy California Dreamin-nel, és mindenki odavolt. A komplex harmóniák után a szabad, stenkes blues-rockot jól fogadta a közönség. Mivel hangosak vagyunk, és ennek sajnos egyre kevesebb teret engedtek/engednek, ezért a szabadtéri koncerteket nagyon élveztük és preferáltuk, amikor oda lehetett csapni. Például amikor a felújított Palóc Színpadon elsőként játszottunk és nyomtuk el a Crossroads-t, azért azt is élveztük. Ilyen volt még a Fazekas Jani-féle Sörfeszt, talán az utolsón léptünk fel, arról 1-2 jó felvétel is készült, az is megdörrent, arra is szívesen emlékszem vissza, de a gyarmati Megyenapon is elkaptuk egymást és jól adta a trió. Ilyen ez, és ez ebben varázs, három ember a színpadon, két emberre kell nézni, vagy jól, vagy kevésbé jól jön össze, nem nagyon lehet eltakarni a dolgokat a közönség elől.

Koncert, amit szívesen elfelejtenél?

Ha valami borzasztó alkalomra gondolsz, akkor ilyenre most hirtelen nem emlékszem. Nagyon szűröm és nem is szeretem a felvett felvételeket olyan sokszor megosztani, mert míg aznap, vagy másnap bennem van az, hogy “ajj, hát ez adta”, utána megnézve a felvételt azt látom, hogy “basszus, ezt se így akartam”. Mindig az ott és az akkor a lényeg. Vagy tíz éve lekeveredtem a Művészetek Völgyébe, a Blue Spot udvarra, esténként lehetett jammelni. Fekete Jenővel néztem délután egy felvételt a neten az előző éjjeli koncertről, amikor én is a színpadon toltam vele, és mondtam, hogy ez szar. Kérdezte, „hogyan érezted magad?” Mondtam, „kxrva jól!” Erre ő, „akkor meg mi a f@szt foglalkozol ezzel?” Azóta ezt vallom. De azt is tőle tanultam meg akkor, egyik éjjel, vizelés közben, ugyebár ekkor mennek a legnagyobb párbeszédek, hogy “minden blues, Beethoven is blues”.

Nem sokat változott a Smokin’ tagsága.

Most az állandóság a Knyazoviczki Dodi, meg a Majoros Tomi, az akusztikus formáció. Ahogy mondtam, kicsit szétmentünk pár éve, Ádám, nagyon helyesen, a Stula Rockba tolja az energiát, az a saját szerelemprojektje. Emellett meg éreztük, hogy nekünk tér kell, meg hangerő, de emiatt szűkültek a lehetőségek. Egyszer Pesten, a Yellow Zebrában játszottunk, kis klub, egy nagy, régi társasház alaksorában, a Kazinczy utcában. Kétszer jöttek ki ránk a rendőrök, mert a lakók felnyomtak minket! Szóval, így nem volt egyszerű, ezért egy idő után azt mondtam, oké, akkor ezt redukáljuk le, próbálkozzunk akusztikusan. Először duóba raktuk át a hangos dalokat Dodival, aztán Telek Zoli besegített perkával, végül a Dodi behozta Tamást, aki tanult zenész, így az én énekes koszomat és tévedéseimet diplomás tercekkel és kvartokkal kordában tudja tartani egy cajon mellett. Ez most jó, nyugodt, működik, több helyre tudunk ezáltal menni, kevesebb a cucc, beférünk egy kocsiba, Ádám is rögtön jön, ha ki akarjuk kormolni a csöveket. És ahogy mondtam, a trió azért jó, mert pakolhatjuk magunkra a zenészeket. Idén tervezünk legalább egy herflis estet Mészáros Gabival, vele külön dalokat tanultunk meg, több koncertet toltunk négyen. Úgyhogy ez egy olyan trió, amiben alsó hangon öten vagyunk…

10 év legnagyobb elismerése?

Volt sok. Négy Grammy-, kettő Blues Awards-, itthon három Artisjus-díj és számtalan live a Gyarmati TV-n. Utóbbiakért voltunk oda a legjobban.

Miért a blues a szíved csücske?

Mert Beethoven is blues… Öt hangról van szó, amihez mind a mai napig teljesen máshoz viszonyulnak a zenészek. Máshogy csinálta Muddy Waters, BB King, Gary Moore, SRV, Gary Clark Jr., a Kaleo vagy a Kamchatka. Öt hang, a pentaton, ami meghatározta és meghatározza a mai zenei világot, nem beszélve ennek a szociokulturális, meg történeti, történelmi vonatkozásáról sem. Beleástam magam ennek az eredőjébe is, nagyon sok Peter Guralnick könyvet olvastam, egyik bibliám Leroi Jones-tól a Blues népe című könyv, de heteket kutattam pl. anno azért, hogy megtudjam, mi az a Mojo, mikor játszottuk a Mojo Workings című dalt, és akkor már a vudu felé vett az irány. Vagy miért hívják BB King gitárját Lucille-nek? Baromi sok izgalom van a blúzban, történetileg és hangilag is. És akkor az egész ott kezdődik, hogy az afroamerikai zenészek ritmusérzékének genetikai öröklődése onnan eredhet, hogy az afrikai törzsek hangsúlyoztak és beszéltek a ritmus hangszerekkel, vagy, hogy a ma ismert tehetségkutatók már az 1920-as években működtek az USA-ban, és még hosszasan sorolhatnám. És talán azzal, hogy ezt a népzenét olvasom, kutatom, érdeklődőm iránta, egy kaput nyit arra, hogy ugyanígy kezdjek neki majd a magyar népzenének. Ebben egyébként Both Miklós dolgai a neten besegítenek…

Legleg kedvencek?

Megint metál korszakom van, úgyhogy azt írom, mostanában mit pörgettem sokat bakeliten.

1. Down – Over the under
Olyan szintű esszenciája a Black Sabbath-alapú riffelésnek, a blues hagyományainak, a Mississippi mocsárszagnak, a rock ’n rollnak, mindez metál köntösben, ráadásul olyan tesztoszteron beöntés, hogy ha az ember ezt hallgatja, kettéharapja a svéd acélt, ilyen nincs több. A PeCsában láttam őket, azóta is meghatározó koncertélményem, teljesen oda vagyok értük. Most meg, hogy Anselmoék megöregedtek, talán még jobban áll nekik ez.

2. Opeth – Ghost reverise
Az Opeth mindig is a szívem csücske volt, talán azért is, mert az akusztikus, klasszikus betéteket elsőként szedtem le csíra koromban, hála Fogarasi tanár úrnak, nem volt vele nagyon gond. Az Opeth mindig az egyensúlyok zenéje és ez az album ezt nagyon tudja.

3. Mastodon – Crack the sky
A Pink Floyd megtanít a koncept-lemezek megértésére és hallgatására, ez a lemez az egyik legjobb koncept-album a rock-metál világban. A Mastodon kemény technikás hardcore, thrash vonalon indult, és mikor a Warnerhez kerültek, jött ki ez a lemez, ami teljesen más. Emlékszem, a Nova Rock-on láttuk őket, a Slipknot előtt, akkor ezt a lemezt mutatták be. A hardcore arcok fütyülték, de akinek jó füle volt, érezte és hallotta, hogy itt valami különleges született. Hála a jó égnek. Csodás utazás, minden hangja ott van, a sztori is patent.

Ott tart a banda, ahol és ahogyan gondoltad a kezdet kezdetén?

Hm… nem is tudom. Ha azt kérdezed, elégedetlen vagyok-e azzal, amit csináltunk és ahol tartunk, akkor azt kell felelnem, abszolút nem, dehogy-dehogy. Hogyan is lehetnék? Ha meg azt kérdezed, elégedett vagyok-e vele, akkor azt mondom, abszolút nem, dehogy-dehogy. Hogyan is lehetnék? Érdekes dolog ez. Azon nem gondolkodom, hogy mi lett volna, ha. Inkább annak örülök, hogy a Smokin’ Sofa Trióról tudunk beszélgetni az első koncert után tíz évvel, Dodi, Ádám és én is megvagyunk, tudunk még zenélni, elérhető közelségben vagyunk, Tamás is erősít minket a másik vonalon, a vendégzenészek, barátok is egy szóra jönnek. Nem kell ennél több, szerencsések vagyunk.

Jöhet az újabb 10 év?

Persze, legyen mindig félig tele a pohár! Erre az évre még kilenc koncertet tervezünk a városban, különféle felállásokban, helyeken. Hogy emellett még hova csap minket a szél, ki tudja. Reméljük, sok jó helyre!

Szilágyi Norbert