A változás az állandó, ezért nem lehet és nem is érdemes a múltban élni. Mindenkinek megvan a maga felelőssége egy közösség közérzetéért. A rákenroll nem csak zene, sokkal több annál. Dr. Jóna Andrással, a Szent Erzsébet Idősek Otthona vezetőjével beszélgettünk.

Bátor ember, ugye?

Bátornak inkább a 14 éves fiamat mondanám, aki ha igazságtalanságot lát, gondolkodás nélkül odamegy és akár a túlerővel szemben is segíteni próbál. Kölyök koromban mindig ilyen akartam lenni, hiszen Bruce Lee kultuszban nőttem fel, azonban soha nem mertem megtenni a hősies lépéseket. Rám inkább az a jellemző, hogy görcsösen nem állok ellen a változásnak, sőt, szeretem a kihívásokat. Leginkább a melóban és az útban hiszek. Önbizalomnak soha nem voltam híján, ami azt is jelenti, hogy különösebb gond nélkül beismerem, ha tévedtem, ha másképp kell csinálni valamit, mint ahogy én elképzeltem. De azt is jelenti, hogy akár polgárpukkasztó módon őszinte vagyok. Ez az én punk attitűdöm. Persze ez már családapa-puhos punk, tehát kéretlenül egyre kevésbé feltűnősködöm az őszinte véleményemmel, de ha teret kapok, nem rejtem véka alá a meglátásaimat.

Minek köszönheti ezt?

Az olvasási függőségemnek. Leginkább azok a szépirodalmi könyvek vannak rám hatással, ahol a cselekmény kevésbé fajsúlyos, azonban a cizellált jellemábrázolás és a bonyolult lelki folyamatok nagy teret kapnak. Örök kedvencek: Paul Auster, John Updike, Chuck Palahniuk, Kurt Wonnegut, Nick Hornby könyvei, illetve újabban a buddhizmussal foglalkozó írások.

Visszatérve a bátorságra: mi vezetett arra egy jogi végzettségű fiatalembert, hogy 3 év városházi – humánszolgáltatási osztály – tevékenység után megpályázza a város egyik legnagyobb szociális intézményének irányítását?

Mint az életemben elég sok minden, így a jogi egyetem és egyéb felsőfokú tanulmányok elkezdése is presztízsből alakult ki. Kevésbé köntörfalazva, „ha az a nebántsvirág is meg tudta csinálni, nehogy már én ne!” Így szereztem diplomát az akkor még Államigazgatási Főiskolán, majd a jogi képesítést is ebből az indíttatásból gyűjtöttem be. Túl van lihegve a jogi végzettség tekintélye, meglátásom szerint popó és elszántság kell hozzá, ráadásul nem jár együtt rengeteg olyan készséggel, ami a társadalomban létezéshez elengedhetetlenül szükséges.

Mint például?

Például az emberséggel, az empátiával. Nem volt rajtam e téren külső nyomás és bennem sem munkált, hogy nagynevű jogtudós, vagy sztárügyvéd/bíró/ügyész legyek. De bevallom, 3 évig éltem a dr. cím használat bűvöletében, bár már jó ideje lejöttem a szerről. Hozzáteszem azonban, a római jog szellemiségében és aprólékosságában mindig is hinni fogok.

Szóval, 11 évvel ezelőtt miért pályázott az Idősek Otthona vezetésére?

A lelkem mélyén biztos fontos mozgatórugó volt, hogy faterom hosszú évtizedekig vezető beosztású katonaként teljesített szolgálatot és már gyerekkoromban megfogalmaztam magamban, hogy egyszer szeretnék én is főnök lenni. Ráadásul jó főnök, akit mindenki szeret. Emellett a kalandvágy és a férfias kihívás keresés is munkálkodott bennem. De ha punk, akkor milyen önképsimogató úgy tekinteni magamra, hogy viszonylag fiatal jogász igazgató, aki egy kisvárosban hirtelen kicsit ismertebb lett? Néha újság-tévé-rádió interjúkban szerepelhet. Mi ez, ha nem a nagybetűs siker?

Khmmm…

Szerencsémre erről a szerről is lepattantam! Hálás vagyok, hogy nem nyugdíj előtt kerültem vezetői pozícióba, így volt lehetőségem és időm nézőpontot váltani, a súlypontokat áthelyezni, a stílusomon faragni, felfognom a saját szerepem okozta hatásokat. Megtanultam, hogy van, amikor éreztetni kell, hogy jelen van a főnök, de sokszor be kell zárkózni az irodába és észrevétlennek kell maradni. A kezdő vezető hibája, hogy azt hiszi, az az új lendület, amely benne munkál, megold minden eddigi problémát, ezért mindig mindenhol vehemensen jelen kell lenni. Sajnos kevés az olyan munkatárs, aki azt mondja ilyenkor, hogy ácsi, kisöcsi! Így jó esetben magától jön rá, hogy nem jó ez az irány, rossz esetben nem jön rá és eltávolodik a valóságtól. Persze, kell az új lendület, mert valóban sok mindent megoldhat, de helyes arányok megtálalásához időre, álmatlan éjszakákra, pofonokra, önelemzésre és külső segítségre van szükség.

Ki a „külső segítség”?

Esetemben a feleségem, vele meg tudom beszélni a nyomasztó kérdéseket is, külsős szemmel másképp látja a történteket, ami tompíthat a bennem munkálkodó indulatokon.

35 évesen került a mélyvízbe, milyenek voltak az első benyomásai?

Már a kinevezésem előtt voltam néhányszor az Otthonban. Soha nem felejtem el az első élményemet, ahogy beléptem az épületbe, úgy éreztem magam, mintha egy zs kategóriás horrorfilmben lennék, jöttek felém a láb-kar nélküli tolókocsis emberek, ráadásul tömegével, hát, nem szépítem, nagyon nyomasztó volt. Azonban nagyon hamar megszoktam a közeget és átéreztem a lakók helyzetét. Természetessé vált, hogy itt dolgozom. Egy-egy külsős személy körbekísérésekor, mikor az ő szemén keresztül látom az intézményt, döbbenek rá, hogy valóban mekkora felelősségünk van.

Az első évek legnehezebb kihívásai?

Egyértelműen a munkatársakkal történő együttműködés kialakítása. Olyan kollégák főnöke lettem, akik nálam idősebbek és sokszor teljesen más élethelyzetből jöttünk, ráadásul 82 hölggyel, családanyával, nagymamával dolgozom együtt. Egy szerintem jó poén elsütése vérig sérthet olyanokat, akik nem szoktak hozzá. Nehéz volt elfogadnom az igazgató urazást, és azt, akiben erősebb igény van a tekintély kinyilvánítására, hiszen számomra ez külsőség. De meg kellett tanulnom, hogy bizony van, akinek fontos, és úgy érzi jól magát, ha a főnökével nem bratyizik. Azt a mai napig nehezen dolgozom fel, hogy nagyon kevesen merik felvállalni a saját véleményüket, akkor, amikor annak fóruma van. Rá kellett éreznem, hogy ebben az intézményben minden összefügg mindennel, tehát a lakó érdeke azt követeli, hogy egy problémát minden oldalról körbejárjunk, mert mindenki véleménye hozzájárulhat a megoldáshoz.

A covid az egész világot régen látott nehézségek elé állította, az Idősek Otthonára ez különösen érvényes. Hogyan emlékszik ezen szörnyű időszakra?

Valóban benne voltunk a sűrűjében, de érdekes módon elhalványult az élmény. Ebből is az következik, hogy a változás az állandó. Nem lehet és nem is érdemes a múltban élni. Tettük a dolgunkat, az akkori események arra az időre összekovácsoltak bennünket, azonban azóta rengeteg esemény meghaladottá tette a két éve történteket. Persze, a vírusban kialakított szabályok némelyike továbbra is jelen van, például izolációs szoba fenntartása, tesztelések végzése, mindezek beépültek a mindennapjainkba. Nem bagatellizálni szeretném, hisz december elején 7 lakónk lett pozitív, tehát jelen lehet a vírus, de a pszichológiai nyomás közel sem akkora, mint korábban volt.

Mit kell még tanulnia?

Az elmenőben lévő lakóink leépülése, látványa és a tehetetlenség érzése mindig megérint. Mindig az anyukám jutott ilyenkor az eszembe, aki a kezemben halt meg 19 éve. Nyomasztó éjszakákon vagyok túl. Évente 40-50 lakónk hal meg, szűk körben mindig megemlékezünk az elhunytakról, ilyenkor felemlegetjük, ki mire emlékszik, milyen sztorik jutnak eszünkbe. Érdekes, hogy ezek a megemlékezések általában tisztelettudóan jó kedélyűek.

11 év intézményvezetés után miben erősödött a legtöbbet?

Talán az önkontrollban. Egyre többször tudom megtenni azt, hogy előbb gondolkodom, utána cselekszem, tehát nem csípőből tüzelek. Ha mégsem sikerül, akkor viszont nagyon hamar, akár másodpercek múlva rájövök, hogy hibáztam, és azonnal próbálom jóvátenni. Nem tanítottak meg bennünket, és sajnos úgy látom, most sem jellemző az iskolákban az arra való nevelés, hogy mindenkinek megvan a maga felelőssége egy közösség közérzetéért.

Nem tudunk közösségben gondolkodni!

Így van! Nem mutat rá senki, hogy az nekem valójában nem jó, nem érzem magam kellemesen, ha megbántom a másik embert. Tekintettel arra, hogy eszköztelenek vagyunk, fel sem ismerjük, hogy mi a bajom, mivel önbecsülésünk sem túl magas, ezért nem merünk és tudunk önmagunkkal szembenézni és azt mondani: ne haragudj! Ezen felismerést tartom a legnagyobb vívmánynak.

Az Önkormányzat képviselő-testülete háromszor szavazott bizalmat önnek, most, negyedszer miért pályázik az állásra?

Már elkezdtem a pályázatomat írni, én is ezzel a kérdéssel indítok. Boncolgatom, hogy a megszokás, a váltástól való félelem munkálkodik-e, vagy tényleg van még bennem tenni akarás?

És mire jutott?

Könnyen tudok azonosulni azzal, hogy olyan szakmám van, ami másoknak segítséget nyújt. Ez azonban csapdahelyzet, hiszen aki emberekkel foglalkozik, simán áltathatja magát évtizedekig ezzel, miközben kiégés miatt a hatékonysága minimum megkérdőjelezhető. Mindannyian tudunk számtalan példát erre. Mindezek mellett azt érzem, hogy van bennem lendület, illetve tapasztaltam és szelídültem már annyit, amivel tudom szolgálni a feladatot. Ráadásul a szociális szférában jócskán van tennivaló, ami nagyon motivál. Vezető társaim véleményét is kikértem, azt a véleményt fogalmazták meg, hogy tudnának velem a jövőben is együtt dolgozni. Kevesen tudják, hogy első osztályú asztaliteniszezőként szállt harcba pontokért 24 éven keresztül. A győzni akarás magától értetődik, ugyebár?

Még mindig játszom, jelenleg az Eger NB II-es csapatában. A diadalra való törekvés mindig jellemző volt rám, a sport azonban veszíteni is megtanított. Azt vallom, hogy az élet minden területén, bizonyos szabályok közötti versengés igen is motiválólag hat, rengeteget tanulhat belőle az ember saját magáról. Felkészültséget igényel, őszinte szembenézést önmagunk erényeivel és hiányosságaival, tiszteletre tanít, arról nem is beszélve, hogy egészséges csibészség is társul mellé, ráadásul rengeteg jó élménnyel gazdagít.

Hát, akkor, rákenroll, elvégre olyannyira ez a jelszava, hogy a vírus alatt is ezt írták ki az Otthon kapujának egyik köszönő molinójára…

Valóban, ez is afféle csibészség volt, persze előtte kikértem a munkatársaim véleményét. A rákenroll számomra nem csak zene, sokkal több annál. Talán mindaz, amit ebben a beszélgetésben érintettünk.

Szilágyi Norbert
Fotó: V. B.