Dolgozott napilapoknál és hetilapoknál, tevékenykedett a Magyar Távirati Irodánál és a Független Hírügynökségnél, volt egy bank szóvivője, jelenleg kommunikációs referensként munkálkodik, s immáron tizenhárom esztendeje a Kossuth Rádió Nógrád megyei és felvidéki tudósítója. Tarnóczi Lászlóval beszélgettünk többek között betiltott rendezvényekről, ostoba bugrisokról, százezer pengőről és a polgári légkörről.

2010 óta a Kossuth Rádió Nógrád megyei tudósítója vagy: de hogyan jut idáig egy miskolci származású, Szegeden végzett matektanár?

Az újságírás arról szól, miként tekintesz a világra. Hogy megérted-e az üzeneteit. Kezdetben számomra minden egyszerűnek tűnt, egy matek tagozatos általános iskola és egy tesi tagozatos gimi után magas pontszámmal nyertem felvételt a szegedi tanárképző matek-testnevelés szakára, ám akkoriban ez előfelvételit jelentett. Ugyanis csak úgy kezdhettük el a főiskolát, ha előtte egy évet letöltöttünk katonaként. A Néphadseregben pedig az embereket bele akarták törni a társadalomba. Így kerültünk mi is többségükben hitevesztett alkoholista tisztek, műveletlen altisztek irányítása alatt börtönviseltek vagy éppen analfabéták közé. A világ onnan nézve egy kicsit összetettebbnek tűnt, mint amit arról addig az iskolában gondoltunk. Mi pedig megpróbáltuk megérteni, és a nyolcvanas évek elején-közepén már Szeged egy olyan egyetemi város volt, ahol felnyílt a szemünk.

Miért kezdtél újságíróskodni?

Akkoriban Dlusztus Imre szerkesztésében a Szegedi Egyetem című lap írók, költők, újságírók röptetője volt, Háy Janó, Darvasi Laci, Podmaniczky Szilárd, Takács Józsi, Medgyesi Gabi, Szijj Feri, Balogh Józsi és még sokan mások itt publikáltak először. A Foto/cella nevű képzőművészeti-irodalmi alkotócsoportunk saját rovatot foglalt, közülünk többen ma már a kortárs irodalom meghatározó alakjai. Egy idő után azonban számomra a verseimnél fontosabbakká váltak az erdélyi, gyimesi úti jegyzeteim, a betiltott rendezvényről szóló tudósítások, vagy az olyan portréim, amelyet mondjuk egy Cseh Tamás-féle világ mamikájával, Marika nénivel készítettem.

Megérte? Jól választottál?

Atyai barátom, T. Pataki László mondogatta, hogy kész újságíró nincs, csak amelyik már kész, vagyis aki már a ravatalon fekszik. No, de amíg nem kész, addig mindig tanul, és ebben ez az igazán jó dolog. Újságíróként odafigyelsz, odahajolsz egy emberhez, nagy alázattal teszed, de legyen akármekkora nagy ember is az illető, egy szintre kell emelkedned hozzá, mert csak így születhet jó anyag. Ma sokan tetszelegnek újságírói szerepkörben, olyanok, akik tükörnek tekintik a médiát. Valamelyest igazuk is van, hisz tükrözni kell, de nem magunkat kell abban nézegetni, hanem a tükröt a másik irányba kell fordítanunk! Persze, egy ilyen munkának is ára van, az évtizedek során kopik, romlik benne az ember, s van, hogy nem tud elég figyelmet a szeretteire, hátországára fordítani. Pedig ezt szem előtt kell tartani.

Volt egy két éves kitérőd, egy bank szóvivője voltál.

Hát, az egy más kávéház… A kilencvenes évek végén sok anyagom jelent meg a Napi Gazdaságban. Amikor 2000. január elején megcsörrent a telefonom, hogy a Magyar Fejlesztési Bank elnök-vezérigazgatója elbeszélgetésre vár a Nádor utcai banképületében, megremegett a térdem. De úgy tűnik, megfeleltem, mert két és fél év alatt három elnökvezérigazgató-váltást éltem túl, azonban egy kormányváltást már nem tudtam és nem is akartam. 2022. június 24. volt itt az utolsó munkanapom. Addigra már úgy voltam, mint a Fekete gyémántokban a bécsi bankár, aki a mérnök úrral megjárta az égő tárnát. Amikor kijött a bányából, azt mondta, „százezer pengőért nem adnám, hogy ezt láttam, de százezer pengőért sem mennék vissza többé”. Egy kormánybanknak olyan beruházásokat kell menedzselnie, amelyeket az ellen oldal akkor is tűz alá vesz, ha minden rendben van azzal, vagyis a legváratlanabb helyzetekben kellett krízis-kommunikációt folytatni.

Az MTI munkatársaként is tevékenykedtél.

Minden munkát megragadtam. Volt, amelyiknél a kíváncsiság hajtott, s volt amiből presztizskérdést csináltam. Minden szerkesztőségben tanulhattam valamit. A távirati tudósításból például a pontosságot, feszességet, a mondanivaló sűrítését. Itt már tudatosult bennem, hogy vannak ügyek, anyagok, amelyek megjelenésért küzdeni kell, s hogy küzdeni lehet azért is, hogy mit ne adjunk hírül. Több éven át a Független Hírügynökségnek is dolgoztam, amely a kereskedelmi médiát látta el hírekkel. Megértettem, hogy a híreinket miként is használják. Éppen ezért az olvasót, rádióhallgatót, tv-nézőt, illetve újabban az internethasználókat szelíden arra figyelmeztetném, hogy összefüggésükben lássák a környezetükből érkező információkat. Az olyan médiát pedig hanyagoljanak, amely nem kíváncsi rájuk, vagy amelyik csak ostoba bugrisként akarja a vidéküket bemutatni.

Hogyan kerültél a Kossuth Rádióhoz?

A Magyar Rádió miskolci regionális stúdiójától kerestek meg, korábban nógrádi tudósítóként Hlavaj Ricsi, Zengő Árpi és Heves megyéből átjárva Hubai Grúber Micó is dolgozott nekik, de akkor épp senki. Addigra már rutint szereztem a megyei hírlapírásban, de a Szabad Földtől a Turista Magazinig sokféle lapban jelentek meg cikkeim. Itt ismerkedtem meg a rádiózással, aztán egyre több műsorban szóltak híreim, riportjaim, tudósításaim, s ezekből mind többet átvett a Kossuth Rádió. Előbb a „Magyarországról jövők” című műsor, majd további négy-öt, de volt hónap, hogy tizenkét műsor szerkesztője is feladatot adott, vagy egyszerűen csak leadta az anyagaim.

Mikor érezted, hogy megérkeztél, hogy otthonosan mozogsz ezen a terepen is?

Amikor már tudtam olyan tudósítást, riportot vagy portrét készíteni, ami itt igaz, de amiben az ország másik végében élő ember is magára, környezetére ismerhet. Amikor olyan embereket szólaltattam meg, akik nem álltak másnak kötélnek, mert mások szerepeltetni akarták őket, én pedig arra kértem őket, hogy képviseljenek ügyet, közösséget.

Hogyan érzed magad a Kossuthban?

Négy éve a Nógrád Megyei Szakképzési Centrum munkatársa vagyok, ahol a pedagógus szakmámat az újságírósban megszerzett tapasztalatokkal ötvözhetem, hiszen kommunikációs referensként a sajtós kollégák keze alá igyekszem dolgozni, érdekes, hasznos, fontos szakmákkal, a szakképzés rendszerével, s kiváló oktatóival, tanulóival hozom össze őket. A Kossuth Rádiónál külső munkatársként dolgozom. Sokféle műsorba, sokféle szerkesztőnek küldök anyagot Nógrád innenső és túlsó, elszakított feléből egyaránt. Ez utóbbit mindig is fontosnak tartottam, s ennek gyümölcse a megtisztelő Magyar Örökség-díj is, amelyet kollégáimmal együtt a Határok nélkül című műsor alkotói közösségének tagjaként vehettem át az MTA dísztermében. A Kossuth Rádió számomra „haza a magosban”.

Nagy öröm hallgatni humánus történeteidet, úgy látom, neked is az ember, a személyiség a fontos…

Rangtól, beosztástól, tudományos fokozattól nemigen hatódom meg. Ám a jó meglátásokra, szép teljesítményekre, példás életekre, vagy a hétköznapi hazaszeret megnyilvánulásaira örömmel találok rá bárkinél.

Írás? Vagy már csak az éter?

Tavaly a Trianoni szemle, megkésve kiadott centenáriumi különszámában jelent meg egy tisztességes írásom Megtartó hit címmel a felvidéki reformátusokról. Erre büszke vagyok. Az elmúlt években a szegedi Nemzeti Értékek Kiadó gondozásában több olyan szép album is készült, amelyekben nekem is voltak írásaim. Mindezen túl rég óta tervezem, a hogy a Kossuth Rádióban elhangzott, félórás portrébeszélgetéseimből válogatva egy palócföldi kiválósággyűjteményt, egy mélyinterjú-kötetet jelentetek meg. Balassagyarmatról mindenképp ott lenne ebben például Jagyutt Péter, Ember Csaba, Budai István, Lencsés Zsolt vagy Sztancsik Dodi. Ám a könyvkiadás drága dolog, ez segítség nélkül egyelőre nem megy.

Gyarmathoz is kötődsz.

Évtizedek óta szeretem ezt a várost, a polgári légkörét. Egyébként a feleségem, sőt, az anyósom is balassis diák volt, s itt születtek a gyermekeink. Mindig nagy örömmel jövök az Ipoly partjára.

Miben hiszel?

Egy háziorvos barátom mondta, lehet, hogy nem tudja mindegyik betegét meggyógyítani, de legalább nem teszi el őket láb alól… Újságíróként is hatsz az eseményekre, szereplőire és ez is egyfajta felelősséggel jár. Ami érdemes rá, azt szépen kell bemutatni. Nincs kis feladat, csak rosszul elvégzett feladat. Az élet minden területén találni nagyszerű embereket, becsüljük meg őket!

Szilágyi Norbert
Fotó: Tóth Balázs