„Orvos csak az legyen, aki a saját dolgait félretéve mindent megtesz a betegeiért. 1979-től dolgozom Gyarmaton, de még mindig minden betegemet hazaviszem magammal” – többek között erről beszélt dr. Czelenk Ferenc, a Dr. Kenessey Albert Kórház sebész főorvosa, városunk friss Pro Urbe-díjas polgára.

 

1952-ben látta meg a napvilágot Csáb községben…

… Úgy szeretem mondani, hogy Magyarország szlovákiai területén.

A család?

Édesapám bányász, édesanyám háztartásbeli, de mezőgazdasággal is foglalkoztunk. Volt két ikertestvérem, de ők még csecsemőkorukban elhunytak. A teljes rokonság mély meggyőződéssel és hittel szerette a magyar nemzetiségét, a családi ünnepek alkalmával mindig szóba kerültek a magyar történelmi események, ez erős nemzeti alapokat biztosított nekem, ami végig segített eddigi utamon.

Miért éppen az orvosi egyetem?

1969-ben megjelent egy felhívás, hogy lehetőséget ad a csehszlovák kormány külföldi egyetemi tanulmányok végzésére. Másodéves voltam a füleki magyar nyelvű általános középiskolában, a biológiát és az embereket nagyon szerettem, úgy gondoltam, nekem orvosnak kellene lennem. Sikerült felvételt nyertem Budapestre. Az Orvostudományi Egyetem jelentős színvonalú volt az akkori szocialista táboron belül. Nagyon szerettem ide járni. A kellemetlen meglepetésem rögtön az első nap volt, több csoporttársam megkérdezte, csehszlovák létemre hogyan tanultam meg ilyen jól magyarul. Engem ez bántott, hiszen mi magyarok vagyunk Csehszlovákiában, a szüleim nem is tudnak szlovákul, én is idegen nyelvként tanultam a szlovákot… Végül sikeresen megszereztem a diplomát, a kötelező gyakorlatokat a nagykürtösi és a balassagyarmati kórházban végeztem.

Hol állt munkába?

Nagykürtösön. A Kádár-rendszerben külföldi csak úgy telepedhetett le Magyarországon, ha családegyesítésről volt szó, én akkor még nem gondoltam erre. A nőgyógyászaton kezdtem el dolgozni, ott ismerkedtem meg a későbbi, nőgyógyász feleségemmel. Ott erősen éreztették velünk, az nagyon nem jó, hogy mi együtt vagyunk és egymásnak segítünk. Közben volt egy megüresedés a sebészeten és átmentem oda, mivel mindig is sebész akartam lenni. Teltek-múltak az évek, le kell szakvizsgáznom. Arra jöttem rá, a sebészeti szakvizsgát Magyarországon kell megcsinálnom. Nagyon nehéz ügy volt ez akkoriban, csehszlovák állampolgárként, csehszlovák munkahelyről magyar szakvizsgát szerezni. Nagyon bonyolult eljárás után sikerült a gyarmati kórházba kerülnöm, elkezdtem dolgozni 1979. július 1-én a gyarmati sebészeten. Nagykürtösről jártam be dolgozni, ám váratlanul, a korábbi ígéretük ellenére behívtak katonának, Csehországba kerültem. Egy év múlva leszereltem, ismét munkába álltam, és sikerült a feleségemnek a gyarmati kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályán elhelyezkednie ugyanekkor. Reggel jöttünk, délután mentünk, amikor ügyeletesek voltunk, a kislányunk bent aludt az ügyeletes szobában. Végeztük a munkánkat. Az itt tartózkodásunk alatt, az első években sikerült olyan kapcsolatokat teremteni, hogy hozzájutottunk olyan információkhoz, hogyan lehet áttelepedni Magyarországra. 1997. május 27-én lettünk magyar állampolgárok, nagyon lélekemelő volt, hogy megkaptuk.

A mai napig azon az osztályon dolgozik, ahol kezdett – ez sem hétköznapi történet!

Így van, Ján Huba, majd Tiba Imre és most Szrenka János a főnököm. Három főorvos volt fölöttem, ez olyan, mintha az ember három munkahelyen dolgozott volna, mert minden osztályvezetőnek megvan a maga technikája, szokása és ezekhez alkalmazkodni kell.

 

Dr. Czelenk Ferenc alelnöke a Nógrád Megyei Takarékszövetkezet és Vállalkozók a Sebészeti Betegekért Alapítványnak, továbbá szervezeti és támogató tagja a Palóc Társaságnak és a Polgárok Balassagyarmatért és a Palócságért Alapítványnak, a Civitas Fortissima Körnek és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének. A Magyar Orvosi Kamara és Sebész Társaság tagja. Szakmai munkásságán túl a Magyarok Világszövetségétől is okleveles kitüntetésben részesült a határon túli magyarok támogatásában nyújtott segítségért.

 

Mit jelent az ön számára magyarnak lenni?

Az én tudatomban ez fel sem merül kérdésként. Nekünk, akik a maradék ország határain kívül születtünk, ott tanultuk meg a nyelvet, ott tartottuk meg az anyanyelvünket, erősebb érzést adott az Isten ahhoz, hogy erről, mint kérdésről, nem is kell beszélnünk. Ez természetes velejárónk. Úgy szoktam mondani kissé cinikusan, a maradék ország határain kívül vannak a magyarok, az ország határain belül pedig a magyarul beszélők. Persze kivételek vannak, tisztelet nekik.

Nem csodálkozom, hogy a Trianon-ügy különösen fontos az ön számára…

Azért vagyok jó helyzetben ebből a szempontból, mert olyan családi környezetben nőttem fel, hogy ez minden disznóvágáskor, szüretkor szóba került. Hála Istennek középiskolában is olyan történelem tanárom volt, aki beszélt erről. Időnként belenézek a gimnáziumi történelemkönyvekbe, három oldal van róla. Aki a lényegét nem tudja, az nem tudja a szövegből megérteni, hogy miről is van szó valójában a mai napig. Sajnos, ezek alapján nem tudom, egyáltalán elvárhatjuk-e a fiataljainktól, hogy tudják.

Mit tart orvosként a legfontosabbnak?

Szerintem orvos csak az legyen, aki a saját dolgait félretéve a betegeiért mindent megtesz. 1979-től dolgozom Gyarmaton, 44 éve, de még mindig minden betegemet hazahozom magammal. Itt vannak mellettem a betegeim és rájuk gondolok, hogy az ügyeletes kolléga észreveszi-e, amit észre kell venni, nem lesz-e abból baj, hogy én most nem vagyok bent. Az embernek kitölti az életét a betegei élete. Nem azt mondom, hogy fárasztó, de rendkívüli odafigyelést igényel az, hogy az ember naprakészen, pihenten és minden áldozatot meghozzon azért, hogy a betegei szerencsésen kerüljenek ki az ellátásból. Nem könnyű, hiszen megviseli az embert lelkileg és testileg is. Az én koromban talán már itt lenne az ideje, tudjam azokat a dolgokat, hogy ezzel a beteggel nem lesz semmi probléma, a másikkal lehet, a harmadikkal pedig biztosan lesz, de még mindig nem tudtam levetkőzni azt az érzést, hogy a betegeim itt vannak mellettem, én pedig mellettük vagyok.

44 évnyi folyamatos kórházi munka után is sokat dolgozik.

Mivel szeretnék utat nyitni a fiataloknak, már kevesebbet vállalok a kórházban. Új történet az életemben, hogy négy hónapja a szécsényi Egészségcentrumban rendelek minden keddi napon, sok embernek próbálok itt is segíteni tudásommal és tapasztalatommal.

A szakrendelések befejezését követően a délutáni órákban a Nógrád Vármegyei Kormányhivatalban orvosszakmai kérdésekben látok el szakértői tevékenységet. Csütörtökönként pedig járom a nyugat-nógrádi térség háziorvosait, immáron több mint 25 éve végzem a felülvizsgálatukat.

Mivel piheni ki a fáradalmait?

Szeretem a természetet, a mai napig aktív vadász vagyok, nagyon jó kikapcsolódást, szép élményeket ad. Nagyon kedvelem az olvasást, főként nemzeti történelemmel kapcsolatos irodalmat forgatok. Szívesen látogatom a nemzeti történelemhez kötődő helyeket, mint a Vereckei hágó, Doberdó, Don-kanyar, Székelyföld és természetesen a Felvidék.

Elégedett embernek vallja magát?

Nincs okom panaszra, több mindenre már nem vágyom, mint amit eddig teljesíteni tudtam.

Milyen értékek mentén éli az életét?

Ebben az egyre zordabb és kíméletlenebb, őrülten rohanó világban azt tartom a legfontosabbnak, hogy tiszteljük, szeressük egymást és ne a hibáinkat vessük egymás szemére, hanem a jó cselekedeteinket. Talán ez a gondolat fejezi ki a legjobban a hitvallásomat: „Embernek lenni mindig és mindenütt, szolgálni az embert önzetlenül, szólni egy jó szót, felemelni, ki elesett, aztán továbbmenni, mint ismeretlen.”

Szilágyi Norbert