Valamikor régen, volt egy ember. Ennek az embernek volt egy báránya.
Egyszer csak egy – nem éppen szép – napon jött a tolvaj, ellopta a bárányt, és átadta az orgazdának.
A meglopott ember, vagy másképp tulajdonos (mert a lopás ellenére ő maradt a tulajdonos, mivel már a Római Jog óta tudjuk, hogy a tolvaj nem szerez tulajdonjogot, melyből egyenesen levezethető, hogy az orgazda sem, mint ahogy például az is generális alapvetés, hogy a kényszer hatására tett szerződéses nyilatkozat érvénytelen) készíttetett magának egy sálat, melyre ellopott bárányára emlékezve bárány formájú mintákat hímeztetett.
Jött a hűvös, majd hideg idő, a tulajdonos gondolta, hogy ha már így lehűlt a levegő, felteszi a sálat, mielőtt elindul útjára. Így is tett, és útnak indult.
Egyszer csak jött vele szemben az orgazda. Meglátta a sálat, és iszonyatos dühbe gurult, majd kérdőre vonta a sálas embert, hogy hogyan merészel ilyen sállal a nyakában kilépni az utcára.
Eddig a mese.
Előfordulhat, hogy lesznek meseolvasók, akiknek a sorok olvastán Albert Camus nagy igazsága jut eszükbe:
“Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra.”
Palik Ferenc
