Ha egy ember nem is tudja megváltoztatni a világot, maga körül megvilágíthatja az utat. Sosem leszünk igazán készen, a személyünknek mindig tovább kell fejlődnie, nyitottan és árnyaltan kell szemlélni a világot, annak a legkisebb teremtményeitől kezdve a legjelentősebb eredményekig. Dr. Kasuba Klaudia háziorvossal beszélgettünk mélyvízről és magaslatokról.
Az általánost és a gimit is a Szent Imre Keresztény Iskolában végezte, hogyan emlékszik ezekre az évekre?
Az ember gyerekkorát nagymértékben befolyásolják az iskolai évek. Az általános iskolát szerettem, ugyanakkor visszahúzódó, félénk kislány voltam, és csak biztonságos közegben nyíltam meg. A gimnázium nehezebb volt szociálisan, ott „kitűnő” tanulóként kiközösítettek engem és a mai napig legjobb barátnőimet is, évekig gyomorgörccsel jártam be, és ebből a szempontból nincsenek jó emlékeim. Annak örülök, hogy nem létezett közösségi média, el sem tudom képzelni a mai fiatalok helyzetét. A tanárokkal nem volt probléma, szerettem tanulni, de sosem voltam kiemelkedően okos, most sem tartom magam annak, inkább a szorgalomnak és kitartásnak köszönhetem az elért eredményeket.
Vallásos ember, ezért is ment a Szent Imrébe?
Ez egy nagyon érdekes történet. Nem rémlik, hogy a vallás miatt kerültem a Szent Imrébe, habár édesanyám vallásos volt, és engem is abban igyekeztek nevelni. Azonban hiába futottam le a kötelező köröket, lettem elsőáldozó és bérmálkozó, nem találtam meg a katolikus hitben önmagam. A vallást nem lehet kívülről ráerőltetni senkire, és nagyon fontosnak tartom, hogy csak hiteles emberektől lehet igazán elfogadni. Nekem ezt eleinte nem sikerült megtalálnom, és már tinédzser koromban, de felnőtt fiatalként abszolút nem voltam sem hívő, sem ateista, inkább egy érdektelen állapot állt be. A magam részéről kellett, hogy legyen élettapasztalatom, és egy számomra rendkívül nehéz élethelyzetben éppen akkor találkoztam a megfelelő emberrel a háziorvosi ügyeletben, amikor valójában készen álltam. Sosem lehetek neki elég hálás, hogy elhívott Vácra egy misére, majd rögtön ezután a Szalézi templomban kötöttem ki Zalán atya miséjén. Ott megértettem, ami addig hiányzott, és feltétel nélküli lelki biztonságot találtam. Az isteni beavatkozásokat néha nehéz észrevenni, olyan hétköznapi dolgok ezek, amiket látszólag könnyű megmagyarázni, és mégis pontosan akkor és ott történik, amikor és ahol arra szükség van.
Szülei vasutasok voltak, miért választotta az orvosi hivatást?
Ha jól emlékszem, olyan 13 évesen döntöttem az orvosi pálya mellett, persze szerettem volna sok minden más is lenni. Azt hiszem, az értelmiségi pálya biztos volt. Azonban nem tudok valamiféle sugallatot vagy hívást kötni ahhoz, hogy miért lettem orvos, senki nem volt példa ilyen téren a családban, betegség sem, igazán orvost sem láttam, maximum a Vészhelyzetben, de attól meg inkább rettegtem. Ma is rettenetesen utálom az orvosokról szóló sorozatokat, történeteket. Egyszerűen csak kijelöltem a célt és nem néztem körül kételkedni. Mikor megjelöltem az összes orvosi egyetemet a felvételi jelentkezéskor, a másodikra Pécset írtam, mert tudtam, hogy a Semmelweis Egyetemre nem lesz elég pontom az érettségin. Egyik nagyobb várost sem ismertem vagy jártam ott, szinte mindegy is volt. A felvételi egy dolog volt, éppen a számításaim szerint sikerült, de az igazi kihívás akkor jött, amikor az első napon az egyetemen megálltam a pécsi ÁOK bejárata előtt, és fogalmam sem volt, mit csinálok, hiszen senkit nem ismertem, és nem tudtam, mi vár rám.
És mi várt önre?
Nem fogom szépíteni, az első két év pokoli volt. Körülbelül minden nap ott akartam hagyni, szörnyen szorongtam, szembesültem vele, hogy semmit nem tudok, tanulni is meg kellett tanulni másképp, mert nagyon gyorsan óriási anyagokról volt szó, a vizsgák nehezek voltak, és a csoporttársak is gyakran klikkesedtek, ami tovább nehezítette a történetet. Az első bukásom sem fejeltem el. Aztán kiderült, többen is vagyunk, akiknek nem jön könyökből minden, azt gondolom a sajátos sötét humort is ott adtuk át egymásnak, mert ezt másképp nem lehetett kibírni. Érthető, hogy sokakat megvisel az orvosi egyetem, és megértem, aki otthagyja. A kiégés már itt el szokott kezdődni. Ebbe az egészbe csak bátran belevágni lehet, aztán megtalálni azt a közösséget, amelyik engedi, hogy az ember esendő legyen, mégis szinte kényszerítve segít neki felkelni. Mi a barátokkal átcipeltük egymást az éveken, akár egy csatatéren, és nekem harmadévtől lett jobb, onnantól tényleg szerettem. Ettől függetlenül állíthatom, hogy hiába mondták, hogy másképp lesz, nekem nem hiányzik, nem csinálnám végig még egyszer, de nem is igazán értem néha, hogyan sikerült. Dolgozni sokkal jobb.
A helyi kórházban állt munkába, hogyan emlékszik a kezdetekre?
Épp akkor volt változtatás a rezidensi felvételi keretrendszerben, három hónapos késéssel tudtak csak felvenni az egyetem adminisztratív hibasorozata miatt. A neurológiára vettek fel, de a szükséges gyakorlatokat kezdtem el, az első Vácon volt, mégpedig a sürgősségi. A második műszakomban már éjszakáztam. Nullkilométeres gyakorlatlan rezidensként finoman szólva volt ez mélyvíz. Nagyon-nagyon megterhelő volt mentálisan ez a néhány hónap, de egy olyan szemléletet adott a betegek diagnosztikája és elsődleges kezelése terén, ami sokakban nincs meg. Sok dolgot megtanított az a csapat, különösen a nővérek, és ezekből az alapokból mai napig profitálok. Ott tanultam meg azt is, hogy az orvos a nővérek gyakorlata és „szimata” nélkül nem sokat ér, mindig érdemes hallgatni rájuk. A háziorvosi ügyeleten is teljesen kezdőként kezdtem dolgozni, emlékszem, mennyit izgultam. Sokan több éves gyakorlattal sem mernek beállni, ebből is kitűnik, hogy talán tényleg nem vagyok túl okos, inkább csak beleugrottam a dologba. A neurológián fél évvel később kezdtem valóban dolgozni, az első ügyeleteim is végigrettegtem, aztán hamar dörzsölté váltam, miután rájöttem, hogy a nővérekkel jó csapatként tudunk problémákat megoldani. Nagyon szerettem velük dolgozni, évekig miattuk tartottam ki a kórházban, mikor már más okot nem találtam.
Miért éppen a neurológiát választotta?
Tulajdonképpen egy bukásból adódóan. Egy évet csúsztam az egyetemen, miután egy másik tantárgy miatt közvetve a neuroanatómia tárgyat nem tudtam elsőre teljesíteni. Tényleg meg akartam tanulni, miután az egyik legnehezebb volt. Így gyakorlatilag volt egy teljes félévem a neuroanatómiával, és találtam olyan könyveket, amikben az anatómiai eltérések klinikai megjelenéseit, tüneteit is levezették. Valahol az egész félévnek a közepe táján volt egy rövid flow élményem, amikor egy pillanatra megértettem ezt az idegrendszer témát, és beleszerettem. Ez egy őszinte szerelem lett. De előtte el kellett esni, és bármilyen nehezen, de újra nekiállni. Ezért is tartom úgy, hogy ha igazán akarunk valamit, akkor könnyek között is vissza kell ülni az asztalhoz, és a sorok között majd enyhül a fájdalom.
A covid után azonnal felmondott a kórházban. Miért?
A covid alatt, bármilyen furcsán hangzik, csodálatos élmény volt a szakmák és kollégák közti összetartást és együttműködést megtapasztalni. Azt hiszem, ez volt a csúcs, és örülök, hogy a részese lehettem. Mai napig biztos vagyok benne, hogy a kórházban elért sikerek és eredmények kevésbé a vezetői döntések, inkább a kiemelkedő és szoros csapatmunkának volt köszönhető. Ugyanakkor nem láttam, hogy a covid lecsengése után jó irányba fordul az intézmény. Sokan elmentek, az osztályokat logikátlanul összevonták, úgy éreztem, a betegbiztonságot is veszélyezteti ez az egész. Rájöttem, hogy a jelenlétem passzívan is fenntartja a problémákat, és habár a hátamon sokszor fát is lehet vágni, ezt a súlyú felelősséget, amit akár egy-egy ügyeletben ránk tettek, nem viszem tovább, kimerültem a mindennapos küzdelemben és azokat a tragédiákat látva, amiket talán el lehetett volna kerülni. Morálisan nem kötelesség kitartani egy olyan helyzetben, ami mind a beteget, mind az egészségügyi dolgozót károsítja, ha van olyan alternatíva, ami ennél jobb lehet. Azt azért hozzá kell tennem, hogy az a tény, hogy ekkor már az egészségügyi menedzserképzőbe jártam, sokat segített ennek a döntésnek a meghozatalában. Van is ott egy mondás erre, hogy sokan, akik elkezdik ezt a képzést, más munkahelyen fejezik be. És tényleg.
Végül is miért lett háziorvos?
Praktikus okokból, de ez kezdettől egy valós alternatíva volt. Azt hiszem, a legtöbb orvos számol ezzel. Messzire utazni családi okokból sem szerettem volna. Eleve éveket dolgoztam a háziorvosi ügyeleten, rengeteg szakterületet és betegséget megismertem vagy a gyakorlatok, vagy éppen a kórházi összevont ügyeletek során. Szóval a szakmai alapok nagyjából megvoltak. A neurológia nagy szerelmem volt és lesz is, de a fekvőbeteg-ellátásban kifáradtam, türelmetlen lettem, a saját életemet nem értem utol, pedig még nem vagyok öreg, viszont láttam az idősebb kollégákat is, és nem irigyeltem a példájukat. Muszáj volt ezt befejezni. Szerencsém volt, hogy akadt betöltetlen körzet és az önkormányzat rendkívül, sőt példaértékűen segítőkész volt. Valahogy úgy ugrottam ebbe bele, mint előtte oly sok minden másba, de a szakmai magabiztosság és az önismeretem már velem volt.
Kevés fiatal akar háziorvos lenni.
Nyugodtabb, kiszámíthatóbb életet akartam, ahol megkapom azt az énidőt és szakmai szabadságot, amire szükségem van, de a gyógyításból nem ábrándultam ki. Sokat számít azonban, hogy nekem már van egy szakvizsgám. Lehet, szigorúnak hangzik, de a háziorvoslást nem engedném önálló szakvizsgának, inkább egy másik szakvizsgához ráépített rövidebb képzésként, ez egyébként is jellemző a háziorvosok körében. Fontos látni, hogy mi történik a fekvőbeteg ellátásban, segít megérteni a betegutak problémáját is, ez másképp nem megy.
Tizenegy hónapja kezdett a körzetben, hogyan értékeli az első évet?
Emlékszem, amikor egy szerződésen a nevem alatt először szerepelt, hogy „háziorvos”, lefotóztam, elküldtem az egyik barátnőmnek, hogy „na tessék, ebből megint mi lesz…” Összességében nyugodtabbnak érzem magam, nem vagyok olyan kimerült, ha olykor el is fogy a türelmem. Persze, ez a betegek magatartásától is függ. Remélem, a betegek többnyire elégedettek, ha minden kívánságot nem is tudunk teljesíteni. Nagyon érdekes szakmai kihívások is akadtak, a legbanálisabb kérdéstől a legizzasztóbbig. Mikor a kórházban felmondtam, kaptam egy megjegyzést, hogy „odakint be fogok szürkülni”. Hát, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez nem igaz. Sok az adminisztráció, az tény, de ha igyekszünk jól csinálni, vannak kihívások és sikerek. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy mennyi atrocitás éri az alapellátásban az egészségügyi dolgozókat. Ez rendszerszintű probléma, fontos kimondani, hogy gondot okoz, mert szükséges lenne változtatni a társadalom hozzáállásán.
Hogyan érzi magát?
Köszönöm, elégedett és hálás vagyok. Ha egy ember nem is tudja megváltoztatni a világot, maga körül megvilágíthatja az utat. Sokan nem élhetik azt az életet azzal a tudatossággal és lehetőségekkel, amivel én most megtehetem. Mindig is sokak segítettek az utamon, a szüleim hittek bennem, a barátaim támogattak, a kollégák tanítottak vagy éppen kihívások elé helyeztek, ezeket nem tudom eléggé megköszönni.
Hosszú távra tervez háziorvosként?
Igen, években gondolkodom, de hogy mit hoz az élet, azt sosem lehet előre megmondani. El tudom képzelni azt is, hogy egyszer visszatérek a kórházi munkához.
Milyen a jó háziorvos? Milyen szeretne lenni?
A válasz mindkét esetben a hiteles. Az ember hibázik, az orvos is elfárad, kimerül, türelmetlen. Ezek normális dolgok, mégis sokszor elfelejtik, gyakran maguk az orvosok is. Szerintem a jó háziorvos dörzsölt, de megbízható, segít, mégis mond nemet. Néha a betegek sem értik, hogy sokszor ez az ő érdekeiket és biztonságukat is szolgálja. A lehetőségeinkhez mérten meg kell tenni, ami lehetséges, de ahogy az újraélesztéskor is megtanultuk, halott hősök nem nyernek háborút.
Időközben második diplomáját is megszerezte, egészségügyi menedzser – miért éppen ez?
A neurológiai szakvizsga után mindenképpen akartam kezdeni magammal még valamit. Szabó Géza igazgató úr felvetette ezt az irányt, és megláttam benne a lehetőséget. Rengeteg gyengeségemmel akartam ezzel szembenézni, mert sosem tartottam magam vezető alkatnak és nem láttam át a rendszert. A menedzseri képzés a vége után is ülepszik, érik, de a diplomát egyelőre nem fogom konkrétan használni. Amit ezzel a képzéssel kaptam, az az árnyalt és kritikus gondolkodás képessége, a menedzsmenti döntések értelmezése, sőt, az egészségügyi politikai döntések is más színezetet kapnak ezzel a tudással. Ami mégis a legfontosabb dolog volt, amit ott találtam, azok a barátaim. Tőlük talán még többet tanultam a világról is.
Két éve a várostól Fiatal Példakép elismerést vehetett át, mit jelentett ez?
Megtisztelő volt, elsőre nem is értettem. Ez részben a covid alatti munkához kapcsolódott, ugyanakkor ott nagyon sokan dolgoztunk össze, így ez a díj azt is tükrözi, hogy kimondatlanul is fontos a “nagyobbaknak” a fiatalokat ösztönözni, támogatni és engedni kibontakozni.
Sokat olvas, milyen könyveket kedvel?
Sajnos a szakmai anyagok vannak erőteljes hátrányban, elsősorban thrillereket vagy drámákat szeretek, köztük romantikus sztorikkal.
Szeret kertészkedni.
Ez egy relatíve új dolog, azóta tudok ezzel foglalkozni igazán, amióta van időm. Szeretem nézni a növények fejlődését és azokat a lényeket, amik ezzel szintén megjelennek a kertben. Főleg a mérgező növények nyűgöznek le, mindig azok a legszebbek. A legnagyobb vágyam egy üvegház.
Milyen értékek mentén él?
Minden okkal történik. Legyen az jó vagy rossz esemény, ahhoz, hogy elérjük önmagunk legjobb verzióját, meg kell történniük. Van, hogy azért nem látjuk ezt át, mert éppen benne vagyunk magában az eseményben. De ebből következik a másik fontos lépés, hogy sosem leszünk igazán készen, a személyünk mindig tovább kell, hogy fejlődjön, nyitottan és árnyaltan kell szemlélni a világot, annak a legkisebb teremtményeitől kezdve a legjelentősebb eredményekig. Sokan azt hiszik, hogy nagykorúak lesznek, és készen vannak. Ez nem igaz, ez a gondolkodás rengeteg félresiklott, félreértett életet eredményez.
Ha öt év múlva beszélgetünk, mivel lenne elégedett?
Bízom benne, hogy bölcsebb leszek, mint most, a humorérzékem nem veszik el, szakmailag jobbá válok, és a várható nehézségek ellenére elégedett leszek a saját életemmel. Ha pedig mégsem lennék az, felállok és változtatok.
Szilágyi Norbert
