spot_img

Jó utat, Öcsi!: Az út királya voltál s maradsz

2024. ápr. 19.

Nehéz most minden szó idelent, pedig sohasem volt az egymás társaságában. Mindig minden egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt az elmúlt több mint két évtizedben. Szoktuk volt idézni szükségesen nagy röhögések közepette a klasszikus mozi örökérvényű mondását: „Az ég kék, a fű zöld”. Amikor félbehagytunk egy beszélgetést, két hónap múlva is onnan folytattuk. Amikor megígértünk valamit, fél év múlva is betartottuk. Nem létezett „ha” és „volna”, csak a jelen. Egymás közt nem volt mellébeszélés, nem volt pátosz, nem volt üres szólam. Ajándékba kapott ritka barátság ez, melyet soha nem tudok kellően megköszönni. De ez él és örök, ezért nem búcsúzom, nem méltatlak, mert az nem illik hozzád, az olyan sablonos, unalmas és szürke lenne, ami mindig is távol állt tőled. Elfogadom, hogy most új utakra indultál. Tudom, hogy őt (is) tiszteled-szereted, ezért a szintén odaát daloló Török Ádámtól idézem az üzenetemet, csak így, egymás között, ahogyan Te szoktad mondani nekem: „Az Én Istenem Áldjon Meg!”

„Hé, ember, mondom, ember!
Az utat járom én,
mert ha nem tudnád, az út királya
voltam s maradok én!”

(Mini: Vissza a városba, 1978)

Egy olyan írással tisztelgünk Homuth János Öcsi előtt, amelyet nagyon szeretett. Nem ma született, de ő büszke volt rá.

Szilágyi Norbert

Országúti rocker

Kicsapták a suliból, tehercross versenyeket nyert a szovjeteknél, Kanadában alapított rockbandát az Edda-gitáros Alapival, kamionjával negyed évszázada hasítja az országutakat, két évtizedes szünet után újra a mikrofon mögött áll. Országúti rocker, avagy egy szabad lélek kalandjai Balassagyarmattól Szíriáig – Homuth János Öcsivel beszélgettünk.

Komolyan mondod, huszonkét évig nem hiányzott a zenélés?

A lehető legkomolyabban. ’91-ben megjelent a Polgári Védelem albuma, a fővárosban volt a lemezbemutató, aztán adtunk néhány koncertet, a banda jó volt, az esély megvolt, de végül is nem sikerült előbbre jutni, így szögre akasztottam a gitárt, elcsomagoltam a mikrofont.

Kedv, remények, Lillák, isten véletek?

Elegem lett az egészből, hogy nem sikerült egyről a kettőre jutni. Persze azért nem akartam az Ipolynak menni csalódottságomban, ismét felültem a kamionra, bejártam a fél világot, jó pénzt kerestem, no és el ne feledjük, a fülkében mindig szóltak a jobbnál jobb zenék, néhanapján még danolásztam is menet közben, mikrofon se kellett, hahaha.

Sokan sofőrként ismernek: hogyan kezdődött?

Élelmiszeripari gyártástechnológusnak – húú, de szép elnevezés! – tanultam, majd a záróvizsgák előtt kirúgtak a suliból.

Mi történt?

Maradjunk annyiban, valami fatális véletlen következtében sokadszor is lányokat találtak a kollégiumi szobámban. De hát az élet megy tovább, soha nem estem kétségbe, építkezéseken melóztam, majd megnősültem, aztán a Volánnál beültem a Zil-be és fuvaroztam.

A nyolcvanas években láttalak Béren, a tehercross versenyen, vagy 6 körig utcahosszal vezettél hosszú Zileddel a nagy esélyes ruszkik rövid Ziljei előtt, aztán hirtelen eltűntél…

… Mert fejreálltam egy ugrató után! Akkoriban ez a sportág nagy népszerűségnek örvendett, a Volánnál főállású versenyzőként nyomtam a pedált két évig. A Szovjetunióban megőrültek a tehercrossért, egy-egy viadalt tízezrek néztek sárban és porfelhőben egyaránt, ott ezek élet-halál küzdelmek voltak, szó szerint, merthogy nem egyszer végződött halálesettel egy-egy futam, amiről persze nem szabadott beszélni. Többször sikerült győznöm odakinn is, úgy ünnepeltek, mint egy Forma-1-es sztárt, hahaha.

Rendkívül vakmerő sofőr voltál.

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szenvedéllyel csináltam – mint mindent az életemben.

Zenélni is csak úgy érdemes.

Kisiskolásként három évig zongorázni tanultam, aztán beütött a beatkorszak, s mikor először vettem gitárt a kezembe, eldőlt a sorsom. A Smoke on the water akkordjai voltak az elsők, jöttek az iskolai zenekarok, az éneklések a házibulikban, teljesen megfertőződtem, nem volt megállás. A volános évek alatt működött a gyarmati IMS, jó kis banda volt, de tarjáni zenészekkel is nyomultam.

Nagy port kavart a kanadai próbálkozásod.

’89-ben kimentem Szabó Janó barátommal Torontóba szerencsét próbálni. Hamarosan felvette velem a kapcsolatot Alapi Pisti, az Edda gitárosa – őt még Tarjánból, a Frontból ismertem, jó ideig játszottunk együtt -,s konkrétan lelépett az Edda basszerosával – Pataky Attila őrjöngött! -, kijöttek, hogy együttest csináljunk.

Tényleg hittetek benne, hogy befuthattok Amerikában?

Nagyon komolyan vettük: reggelente félórákat futottunk, edzettünk, napközben 5-6 órákat próbáltunk, nyelvet tanultunk, este pedig jártuk a klubokat, kapcsolatokat építettünk. Isten bizony jók voltunk! Sikerült egy neves menedzserrel összebarátkozni, látott fantáziát bennünk, de évekig kellett volna kinn maradni, játszani, próbálkozni. Ez azért elgondolkodtatott bennünket, családjaink voltak idehaza, szépen lassan ráébredtünk, ott sincs kolbászból a kerítés. Fél év után véget értek az álmok.

A valóság a kamionozás lett.

Ami a másik nagy szenvedély. Nem panaszkodhatom, több mint negyven országban jártam, megfordultam Iránban, Irakban, Jordániában, Szíriában is.

A legkeményebb történetek?

A szír határon három hónapot vesztegeltem.

Miért?

Probléma adódott a szállítmánnyal. Szeptember végén leállítottak és Karácsony szent estéjére hozott haza a Hungarocamion.

Hogyan lehet ezt kibírni?

Úgy, hogy ki kell bírni!

A délszláv háborúban az Yves Montand által A félelem bérében alakított figurát hoztad…

A német NATO-bázisról szállítottam egy konvoj tagjaként nitroglicerint Macedóniába.

Nem féltél?

Tíz hónapig tartott a szerződésem, így hamar meg kellett szoknom.

Negyed évszázada falod traktoroddal – most éppen egy Scania-val – a kilométereket, hány baleseted volt?

Egy sem.

Minek köszönhető?

Figyelem, rutin és szerencse.

Kedvenc országok?

Anglia és Skandinávia a tempós és kulturált közlekedés miatt, ami éppen az én műfajom.

Még mindig szeretsz kamionozni?

Imádom, nem tudnék élni nélküle!

De miért kezdtél ismét zenélni, huszonkét év szünet után?

Egy nógrádsipeki csapat, az Ősiláz megkért tavaly, hogy énekeljek velük egy dalt. Megtettem és ismét nagyot dobbant a szív, visszajöttek a régi érzések, ráébredtem: ez nagyon jó! Horváth Ádám is felkért a Balassagyarmat Dal-ban való részvételre, ezután már biztos voltam benne: újra zenélni akarok! Egy éve csinálom és örömet okoz, remélem, én is a közönségnek, hahaha.

Kedvenc együttes?

A Toto mindenek felett és persze Deep Purple.

Legleg zenész?

Steve Lukather és Alapi Pisti.

Kamion és rock: meddig?

Kitartó fickó vagyok. Negyvenegy éve élek boldog házasságban az én örök Margómmal, imádom a két csodás gyermekem, Helgát és Wandát, rajongok Kristóf és Ágoston unokáimért, ötödik éve dolgozom a Road-Eurotrans-nál Bugyi Ferenc kapitánysága alatt. Az állandóság mellett szabad lélekként szükségem van arra, hogy szaladjon felém az út, hogy dübörögjön mögöttem egy jó banda. Ötvenkilencedik évemet taposom, már megbocsáss, de előttem az élet!

Szilágyi Norbert (Gyarmati Hírek, 2015. május)

Legújabb cikkek

Programok