Köszönöm a városnak, köszönöm a polgároknak, hogy befogadtak, elfogadtak és a mai napig megbecsülnek – nyilatkozta a 60 éve gyógyító, a gyarmati kórházban éppen 50 éve tevékenykedő 85 éves dr. Rózsa György, aki most is a betegek szolgálatában áll a fertőző osztályon.
Dr. Rózsa György a múlt évben vehette át 60 éves gyógyító tevékenységéért gyémántdiplomáját, idén április elsején volt 50 éve, hogy kisebb kitérőkkel a Dr. Kenessey Albert Kórházban dolgozik. Városunk közismert személyiségének élete kész regény.
„1939. januárban születtem Budapesten, édesanyám tanítónő, édesapám
gépészmérnök volt. 1945. január 3-án családunk sorsa megpecsételődött,
amikor a Rökk Szilárd utcai gyermekkórházat, ahol édesanyám szült,
szétbombázták a szövetséges csapatok repülői. Apám a romok között hiába
kereste feleségét és újszülött gyermekét. Családunk néhány hónap alatt
szétszóródott, mivel az új rendszer az öt gyermekét egyedül eltartó
édesapámat, annak ellenére, hogy sosem foglalkozott politikával, kirúgta
az állásából, ő pedig az életünket örökbe adással, családokhoz, vagy
nevelőintézetbe történő elhelyezéssel tudta megmenteni. Hatévesen én
voltam a legidősebb, Szőregre kerültem anyai nagyszüleimhez, ott
végeztem el az első elemit, majd Pestszentlőrincen, a jótékony karmelita
nővérek zárdájában nevelkedtem bő három évig. Ezután az öcsémmel
Jászberényben fogadott be minket egy idősebb házaspár. Jó tanuló voltam,
Jászberényben 1957-ben kitűnőre érettségiztem, s ezután rögtön felvettek
az akkori nevén Budapesti Orvostudományi Egyetemre, ahol 1963-ban
summa cum laude szereztem meg a diplomát.”
Az 1956-os szabadságharc élete legmeghatározóbb élménye volt.
„Sokan esztelenségnek tartották ezt, de mi akkor komolyan gondoltuk, akár az életünket is feláldoztuk volna a célért, hogy harcolunk a magyar népért, illetve azért, hogy az oroszok hagyják el az országunkat. Volt bennünk egy egészen különleges, euforikusan fenséges érzés, hogy most az egész ország egy emberként próbálja megvalósítani azt a vágyát, hogy valóban szabaddá váljon, s ennek én is részese lehettem. Ez a leírhatatlan érzés, amit az 1956-os forradalmi összefogás, összetartás, önfeláldozás hozott ki belőlem, örökre belém ivódott, s a későbbiekben is kárpótolt sok mindenért.”
1963 és 1969 között az Igazságügyi Orvostani Intézetben dolgozott, mint központi gyakornok, majd kutató, oktató, egyetemi tanársegéd. 1969 és 1971 között az Országos Testnevelés és Sportegészségügyi Intézet állományában a Tatai Edzőtábor szakfőorvosa lett, amellett a Magyar Súlyemelő Válogatott keretorvosa volt hazai és nemzetközi versenyeken, világ- és Európa-bajnokságokon. 1974-ben pályázat útján került a gyarmati kórház Bőrgyógyászati Osztályának, valamint Bőr- és Nemibeteg Gondozójának vezető főorvosi állására. 1985-től ’88-ig Tripoliban, Líbiában segítette a bőrgyógyászat megszervezését. 1997-1998-ban a Magyar Vöröskereszt főtitkára volt, 1999-ben, súlyos szívművét után, tért vissza a balassagyarmati kórházba, mint már nyugdíjas osztályvezető főorvos.
„A két éves vöröskeresztes tisztségemre nagyon büszke vagyok, mert sikerült szorosabbra fűznünk az Országos Vérellátó Szolgálat és a Magyar Vöröskereszt kapcsolatát a vérellátás életeket mentő rendszerében.”
A főorvos alapító tagja és 1992-től nyolc évig ügyvezető elnöke volt a Civitas Fortissima Körnek, a rendszerváltás után kétszer is független, párton kívüli képviselőként dolgozott az önkormányzati képviselő testületben. Emellett számos szakmai kongresszuson vett részt előadóként, szakorvosi lapokban több közleménye megjelent, városunkban megalapította és vezette az ország első közkórházi lézer központját.
„Az orvos számára a legnagyobb öröm, ha meggyógyult a betege, az pedig különösen jól esik, amikor később is megismerik, ráköszönnek, vagy visszatérnek hozzá. Minden nap megtervezem a napomat és este elszámolok magammal. A legfontosabb, hogy legyen az emberben szorgalom, kitartás, kemény ambíció, de legfőképpen szeresse a betegeket, a szakmát, és élvezze is a munkáját. A humoromat nem veszítettem el soha, ez segített abban, hogy megtanultam elviselni a kudarcot és a sikert is. Ars poeticám egy latin idézet: Navigare necesse est (vivere non est necesse), vagyis: hajózni muszáj (élni nem). Pompeius mondta ezt azoknak a hajósoknak, akik a viharos időben nem akartak kihajózni Szicíliából a gabonákkal megrakott hajóikon Róma felé. 85 évesen, 6 évtizednyi hivatásgyakorlás és 4 gyermekünk felnőtté segítése után – tanulságként – csak azt mondhatom, hogy a kölcsönös szeretet és bizalom élteti a sikeres együttműködéseket, amit hálásan köszönök Balassagyarmatnak!
Szilágyi Norbert
