1956 októberében a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének alapító vezetője és vezérszónoka volt, a rendezvényeiken megfogalmazott követelések lettek a forradalom és szabadságharc országos követelései. 1957 áprilisában letartóztatták, 5 év börtönre ítélték, a szegedi egyetemről kizárták, 1960-ban a váci börtönből szabadult amnesztiával. 1990-ben Balassagyarmat első demokratikusan választott önkormányzatának alpolgármestere lett. Dr. Kiss Tamás, városunk 90 esztendős díszpolgára két évvel ezelőtt emlékezett a történelmi eseményekre.
Az országban elsőként önök indították el az ’56-os eseményeket a szegedi egyetemen, két héttel a fővárosi történések előtt.
Ma már a történelemkönyvekben is, amelyekből tanulnak az általános- és középiskolások, az szerepel, hogy október 16-án, Szegeden megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), és politikai követeléseket is megfogalmazott. Nemcsak azért jött létre, hogy politizáljon, a saját kis tanulmányi problémáit is elsorolta, de ez a szervezet olyan követelésekkel állt elő, mint a szovjet csapatok kivonulása, a szabad és demokratikus választások megtartása, a nemzeti jelképek helyreállítása. Hangosan és nyilvánosan követeltük, a Szabad Európa Rádió pedig fölkapta és világgá kürtölte, hogy mi történik Szegeden. Ennek következtében rendelte el az Oktatásügyi Minisztérium október 22-re az összes egyetemen, hogy a párt és az ifjúsági szervezete hívjon össze egy-egy gyűlést, és magyarázza meg a fiataloknak: nem az a dolguk, hogy politizáljanak.
A hatalom így próbálta a szelet kifogni a vitorlából.
Igen ám, de mi a 20-i gyűlésünkön elhatároztuk, hogy küldöttek mennek az egyetemi városokba, minek következtében az összes nagygyűlés résztvevői az első óra után, nem mondom, hogy elzavarták a pártvezetőket, de gyakorlatilag a saját kezükbe vették az irányítást, csatlakoztak a szegedi fiatalokhoz. Pesten határozták el először, hogy másnap tüntetni fognak, majd a rádióban beolvastatják a követeléseiket. Tehát az egyetemekre a szegedi ötlet ment ki. Mindenki megfogalmazta a maga követeléseit, ez vezetett oda, hogy miután 23-án a Magyar Rádió nem volt hajlandó beolvasni az egyetemisták petícióját, elkezdődött a forradalom fegyveres része. Az emlékművünkre ez van fölírva: „Mi, szegediek, megtettük az első lépést.”
Kiss Tamás 1934-ben született Tapolcán. Gyermekkorát Balatonedericsen töltötte pedagógus szüleivel. Egy évig a csepeli vasműben dolgozott, majd a Szegedi Tudományegyetem természettudományi, később jogi karán tanult. 1956 októberében a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének alapító vezetője és vezérszónoka volt. A rendezvényeiken megfogalmazott követelések lettek később az 1956-os forradalom és szabadságharc országos követelései. E szerepén túl 1956. október 27-től nemzetőrként a forradalom rendfenntartásában is részt vett, a szovjetek bevonulásáig aktív maradt. 1957 áprilisában letartóztatták, egyetemi szövetségének perében elsőrendű vádlott volt, első fokon 8 év, majd 5 év börtönre ítélték. Az egyetemről kizárták. 1960-ban a váci börtönből szabadult amnesztiával. Segédmunkásként, aztán raktárosként dolgozott Budapesten. 1962-ben Balassagyarmatra költözött, családot alapított. Először itt is segédmunkás volt, majd könyvelő. Jogi tanulmányait 1976-ban tudta befejezni. A diploma megszerzése után üzemi jogtanácsos lett. 1990-ben Balassagyarmat első demokratikusan választott önkormányzatában alpolgármester lett. Dr. Németh György polgármesterrel közösen dolgoztak a helyi gáz- és ivóvízhálózat befejezésén; a kórházi pszichiátriai osztály hatalmas épülete és a strand felújításának és újranyitásának véghez vitele is a nevükhöz kötődik. Az önkormányzati ciklus végén nyugdíjba ment, de a közéletben máig aktív. Számos kitüntetés tulajdonosa: 1956-os emlékérem, Maléter Pál Emlékérem, Nagy Imre Érdemrend, Tőkés László-díj, tovább Balatonederics díszpolgára, Szeged és Balassagyarmat Pro Urbe díjasa, Balassagyarmat díszpolgára, valamint megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét is. 1996–1999 között a miniszterelnöki kabinet politikai üldözöttekért felelős főtanácsadója, 2002-től a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alelnöke. Küldetésének tekintette az ’56-os forradalom és szabadságharc eszméinek továbbéltetését, rengeteg előadást tartott az ország iskoláiban.
A mai fiataloknak már – szerencsére – fogalmuk sincs arról, milyen borzalmas idők jártak akkoriban!
Nem akarok történelemórát tartani, de ’45-től kezdve a börtönök tele voltak politikai foglyokkal. Egész egyszerű politikai viccért is több év börtönbüntetést lehetett kapni, nem beszélve arról, ha ne adj Isten valakik politizáltak kicsit, és arról sutyorogtak, hogy mit csinálnának, ha lehetne… az már életfogytos büntetést jelentett. Ez a nagy nyomás nemcsak politikai elnyomás volt, hanem gazdasági is, mert egyben szegénység is volt, élelmiszerjegyek, kilakoltatások, elvették a házat és az embereket elvitték Hortobágyra egy istállóba. Ez az embertelen nyomás robbant föl akkor, amikor mi Szegeden kimondtuk a kimondhatatlant. A szüleink nem merték, ők féltették az állásukat, mert nagyon jól tudták, hogy ez mivel jár. Hozzáteszem, amikor 16-án azzal keltünk fel az első gyűlésről, hogy követeltük az orosz csapatok kivonását, akkor én is vakarództam egy kicsit, de azt mondtam, egyetértek vele, és fel kell vállalni, mert ha már elkezdtem, akkor nem ijedhetek meg attól, hogy követeljük. Pedig ez elképzelhetetlen volt.
Lehet, hogy kellett a húszéves életkoruk vakmerősége is?
Pontosan. A nagygyűlésnek fantasztikus hangulata volt, éljenzés és vastaps. A tömeget nem büntetik meg, mert nem tudják, hogy ki mindenki volt a zsúfolt teremben, de az egyén, aki az asztalnál ül és felszólal, az nevesíthető. Így jártam én is, nevesítettek is. Ezért áprilisig bujkáltam, aztán letartóztattak, és több mint egy évig vizsgálati fogságban voltam. Aztán elítéltek, és jó háromnegyed év múlva a Legfelsőbb Bíróság meghozta a végső ítéletet, nyolc évről ötre csökkentették. A bírósági ítélet indoklásának egy részét szó szerint idézem: „A vádlott által elindított mozgalom a proletárdiktatúra megdöntéséhez vezethetett volna.” Azt már én teszem hozzá, hogy azért nem vezetett, mert bejöttek a szovjet csapatok. És csak mázlival úsztam meg.
Mázlival?!
Amikor 1957. január első napjaiban, az oktatás megkezdésekor visszamentem Szegedre, reggel a házinénim azzal fogadott, hogy: – Tamás, az Istenért, tűnjön el, mert egy teherautó pufajkás jött magáért valamelyik éjszaka! Akkor visszamentem a vasútállomásra és felültem a vonatra. Először elindultam a határra, majd onnan önként és dalolva visszajöttem, mert meggondoltam magam, és nagyon jól tettem, hogy nem mentem ki. Különböző rokonoknál, ismerősöknél bujkáltam, mert nyilvánvaló volt, hogy nem szabad, hogy letartóztassanak, mert akkor nagyon vadak voltak a nyomozók, ütöttek-vertek boldog boldogtalant.
Talán el sem jutott volna a tárgyalásig…
Bizony. Áprilisban, mikor ismét lementem, utólag kiderült, csak átverésként írtak levelet a szüleim címére, hogy jelenjek meg az egyetemen, fegyelmi tárgyaláson. Már én is untam a bujdosást, gondoltam, lesz, ami lesz. Nem volt fegyelmi tárgyalás, hanem a nyílt utcán letartóztattak – már vártak rám. De ezzel elhúztam annyira, hogy az első tárgyalásra ’58 februárjában került sor. Addigra a legsúlyosabb ítéleteket meghozták, és a hatalom kiadta a nagy dühét. Biztos hozzájárult az is, hogy úgy döntöttek, ezek azért még fiatalok, szovjet katona lelövését nem lehet rájuk bizonyítani – nem is csináltunk ilyet, bár nekem is volt géppisztolyom, de nem használtam. Nemzetőrként nem is az volt a feladatunk, hogy az oroszok ellen harcoljunk. Tehát meg lehetett indokolni, hogy egy nyolcéves börtönbüntetés nevelő hatású, hogy majd legközelebb meggondolja, mikor forduljon a proletárdiktatúra ellen a Kiss Tamás.
Három évet lehúzott a váci börtönben, 1962-ben jött Gyarmatra. Miért?
Kedves történet. Akik börtönből szabadultak, lehetőleg a fővárosba mentek dolgozni, mert ott eltűnhettek. Egy kisvárosban, egy faluban állandó figyelem kísérte őket. Pesten tömörült az összes börtöntöltelék. A Kőbányai Szerszámgépgyárban voltam segédmunkás. Annyit megengedett a rendszer, hogy melósnak elmehettünk. Augusztusban megismertem a leendő, balassagyarmati feleségem és decemberben összeházasodtunk. Gyarmatra jöttünk, és a feleségem az ismerősei révén próbált állást szerezni nekem. Egy kis üzemben kezdtem dolgozni adminisztrátorként, de ez csak 24 óráig tartott, mert a következő reggel a kollégák holtsápadtan fogadtak, hogy hívat az igazgató. Tudtam, miről van szó. Valaki felismert, berohant a pártbizottságra, hogy ezen a munkahelyen ellenforradalmárokat foglalkoztatnak! Két hónapra munkanélküli lettem. Így indult a balassagyarmati történetem.
Rendszerváltó alpolgármester volt.
Erre legalább olyan büszke vagyok, mint a MEFESZ-re.
Hogyan került a politika sodrába?
1989-ben Nagy Imre és társainak újratemetésén, a Hősök terén a MEFESZ nevében koszorúztam. Akkoriban már a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) munkájában is részt vettem, igaz, még csak besegítettem. A ’90-es, első szabad választások előtt talán fél évvel megjelent nálam vagy 15 huszonéves fiatal, a Mazda szalonos Gál Laci vezetésével. Lacit régebbről ismertem, évek óta hozzá jártam alkatrészekért, mert az autómat saját magam javítottam. Sokat beszélgettünk, nyílt embernek tartottam, aki nem fogja befújni, ha esetleg „rendszerellenes” megjegyzést teszek. Szóval Laci vezetésével elég sokan eljöttek hozzám, és kertelés nélkül közölték, ott a helyem a városi önkormányzatban, mert az ’56-osokra most nagy szüksége van a városnak és az országnak.
Miként fogadta a felkérést?
Azt mondtam, hogy gyerekek, nekem még négy évem van a nyugdíjig, a munkahelyemen jól keresek, jól is érzem magam ott, nem nagyon szeretném ezt! Laciék tovább győzködtek. Végül azt feleltem, hogy jól van, nem pártoskodok, de bedobhatjátok a nevem. Akkor még mindenkit képviselőnek választottak, tehát nem volt polgármester választás, a győztes párt dönthetett annak személyéről. A választáson ugyebár nyert a Fidesz-SZDSZ-MDF tömörülés, amelynek Pénzes Géza volt a polgármesterjelöltje.
Mégsem ő lett a város első embere.
Igen, mert végül nem vállalta a pozíciót. Akkor a győztesek elmentek dr. Németh Györgyhöz, a városi kórház közismert főorvosához. Gyurka azzal a feltétellel vállalta, ha én igent mondok az alpolgármesterségre, mert értek a pénzügyekhez és a joghoz, velem biztos hátteret tudhat magának. Gyuri eljött hozzám a politikacsinálókkal, és én elmondtam nekik, hogy ezt a fontos és felelősségteljes feladatot csak úgy tudom végezni, ha a pénzügyet és a jogot önállóan irányíthatom, mert azt nem bírnám elviselni, ha ebben valaki utasítgatna. Ez az egy feltételem volt. Gyurka felállt, kezet adott rá. Részemről ennyi elég volt, és utólag elmondhatom, hogy a megállapodásunkat mindvégig be is tartotta.
Régi városházi dolgozóktól hallottam a nem mindennapi bemutatkozását…
Amikor először összehívtam a Polgármesteri Hivatal hetven dolgozóját, akinek egy része ismert, mert ügyes bajos dolgokkal bejártam hozzájuk, többek között azt mondtam: „– Kedves kollégák! Eddig azt volt szabad csinálni, amit a pártbizottság megengedett, mostantól kezdve mindent csinálhattok, amit a jogszabály nem tilt. A többi a ti kezetekben van, megkapjátok az önállóságot.” Ehhez mindvégig tartottam magam, a munkatársaim teljes önállósággal dolgozhattak, ezért is működtek jól a dolgok négy éven keresztül a Városházán. A mai napig hálával gondolok a kollégákra, igaz, nekem sincs semmi okom panaszra, hiszen éreztem a megbecsülésüket, és bátran mondhatom, hogy a szeretetüket is, gyakorlatilag rokonként váltunk el egymástól négy évvel később.
Hogyan gondol a rendszerváltó négy évre?
’56-ban mindenki lelkes volt, az egész ország egy emberként akart cselekedni. ’90-ben ugyanezt éreztem a képviselő-testületben. Komolyan mondom, négy év alatt nem tanultam meg, hogy a húsz képviselő közül ki milyen pártlistán került be. Teljesen mindegy volt. Nem azért vitatkoztak, mert ő más pártbéli, hanem az egyik biciklitárolót akart, a másik meg faszéntárolót. Lelkes szakmai viták folytak. A testület közösséggé formálódott, csodálatos négy évemnek tartom.
Hogyan telik manapság az élete?
2016-ban függesztettem fel a hetente Pestre járást a POFOSZ-ba. Részint azért, mert sajnos bajtársaim közül nagyon sokan elmentek, már jóformán nincs volt politika fogoly Magyarországon. Egy kezemen meg tudom számolni, hányat ismerek. Régi, ötvenéves elhatározásom, hogy ha egyszer nyugdíjba megyek, akkor a nyarakat a Balatonnál töltöm, a teleket pedig Balassagyarmaton. Ezt betartom, így élem az életem. Nyilván másképpen létezem az Ady Endre utcai házamban, itthon olvasás, internetezés, valamennyi kis kapcsolatépítés tölti ki az időmet, és persze, ha hívnak, akkor megyek. Mint legutóbb 2021. november 4-én a gyásznapon, a Palóc ligetben. Rengeteg helyen jártam, egy időben évente kijártam Sepsiszentgyörgyre, Kolozsvárra. Számtalan előadást tartottam diákoknak a legkülönfélébb iskolákban, ezt rendkívül fontosnak tartom. Küldetésem az ’56-os forradalom és szabadságharc eszméinek tovább éltetése. A nyaraim a Balatonnál telnek, elég sokat horgászom, kertészkedem, olvasok. Szerettünk a feleségemmel és a mostani párommal is kirándulni, rengeteget utaztunk. Amíg a koronavírus járvány engedte, Európa és Észak-Afrika nagy részét bejártuk, de megfordultunk Izraelben, Egyiptomban is.
Mi az, ami hiányzik?
Ha húsz éve felmentem Pestre, egy nap alatt legalább ötven emberrel találkoztam, mert mindenki régi politikai fogoly volt vagy börtöntöltelék, és nagyon sokat beszélgettünk. Ma eggyel se nagyon találkozom. A társaság nagy része elköltözött az örök vadászmezőkre, pedig nagyon összetartó társaság volt, annak ellenére, hogy néha seggbe rúgták egymást, mert összevesztek valamin, de aztán gyorsan ki is békültek, mert igazi társak, szinte testvérek voltak. Megannyi határozott, tettre kész ember, akiknek idős korukra is megmaradt a lelkesedésük. Nekem sem alszik meg a tej a számban, pedig már 88 éves vagyok.
Tíz év múlva hogyan fog visszaemlékezni a társadalom ’56-ra?
Azt gondolom, ’56 nem merül ki abban, hogy a pesti srácok benzines palackokat dobáltak az orosz tankokra. Nagyon fontos, nagyon jelentős, mert szimbolikus, hogy a nagy Vörös Hadsereget kizavarták – mert kizavarták őket Pestről, csak aztán 4-én jött az új csapat. Arról nem nagyon hallanak a mai fiatalok, hogy milyen az, amikor a saját sorsunkat összekötjük a többiek sorsával, és végigvisszük az akaratunkat. Hogy mit jelent az „önkormányzat” a szó legtisztább értelmében. A forradalom idején egyik napról a másikra olyan emberek álltak az ország összes települése élére, akik tiszta szívvel, becsülettel, jó szándékkal a közösségért akartak dolgozni. Ha ez maradna meg mintaként ’56-ból, akkor az már jó lenne…
Tényleg sok mindent sikerült megélnem attól kezdve, hogy’45-ben, 11 évesen az orosz katonák repülőgépről, géppisztollyal lőttek rám, aztán jött a Rákosi-korszak, az apám három és fél év után megjött az orosz hadifogságból, bekerült egy politizáló társaságba, ennek következtében haláláig rendőri felügyelet alatt volt. Aztán ’56. Majd a Kádár-rendszer, amikor nagyon meg kellett húzni magamat, hogy ne hozzak senkit kellemetlen helyzetbe, mert ha köszönök neki, akkor másnap megkérdezik tőle, hogy miért állsz szóba egy ellenforradalmárral, ezért szinte csak a börtöntöltelékekkel volt kapcsolatom. Aztán 1989-90-től jött csodálatos harminc év…
Nagyon szép és érdekes életem volt, sok mindent tudtam csinálni, talán semmi rosszat nem, mert arra mindig nagyon vigyáztam, hogy ne ártsak senkinek, hanem ha lehetőségem van rá, mindenkinek segítsek. Sohasem az „én”, hanem a „mi” volt a vezérelvem.
Szilágyi Norbert
Fotó: GYH-ARCHIV és facebook
(GYARMATI HÍREK 2022. FEBRUÁR)
