Az alkotás maradandó és milyen jó érzés, amikor valami szépen elkészül, abban emberek járnak, laknak, élnek nap mint nap, mert jól dolgoztál és szeretettel tetted, mit elődjeidtől tanultál. Tisztelettel, becsülettel – vallja Horváth János kőművesmester, aki hatvankilenc éve tanulta ki a szakmát és nyolcvanöt éves kora ellenére a mai napig szívvel-lélekkel dolgozik.
A Balassagyarmaton élő szakember idestova hetven éve tevékenykedik az építőiparban kőművesként, keze munkáját rengetegen dicsérik. El lehet mondani, mára kevés olyan példaértékű ember van a szakmában, mint ő. A sokak által ismert kőműves tanulmányai elvégzését követően a mesterlevelét is megszerezte, illetve tudását az utánpótlás gyarapításában kamatoztatta. Elmondása szerint a legfontosabb itt is, mint a legtöbb hivatás során, hogy szeressük, amit csinálunk, az eredmény ugyanis így lehet a legjobb.
A köztiszteletben álló Horváth János 1939-ben Csitárban született kétkezi munkás szülők gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait is e kis nógrádi községben végezte el. Már egészen fiatal korában az alkotóvágy és a tenniakarás vezette cselekedeteit, és bár a továbbtanulás kapujában ácsnak készült, túljelentkezés miatt már csak az építőipar más területére nyert felvételt. Így, ezen véletlen folytán került a kőműves szakra 1955-ben a fővárosba, az Állami Építőipari Vállalathoz. Itt tanulta meg a szakma csínját-bínját. Már a vállalatnál töltött évek alatt is a családi építkezésben segédkezett, majd 1959-től három évig katonáskodott Tatán.
Leszerelés után azonnal munkába léptem, iparoshoz kerültem alkalmazottnak és a nógrádi településeken kaptam megbízásokat, kezdetben javítási munkálatokat. Ezekben az időkben három hónapos tanfolyam után lehetett mestervizsgára jelentkezni Budapesten, amelyet aztán sikeresen le is tettem 1965-ben. Ezek után jelentkeztem a járási hivatal építkezési osztályán, ahol megadták az engedélyt az új lakások építésére és szerencsére sorra jöttek a nagyobb építkezések. Rengeteg családi házat építettünk, egyre többen kerestek meg, közületi munkák is jöttek: építkezett a TSZ, a tanácsok és az ÁFÉSZ-nál is újabb üzletek kerültek kialakításra. Nem voltunk munka szűkében. Idővel építésvezető lettem és a gyarapodó munkáink miatt nőtt az alkalmazotti: segédmunkás és szakmunkás létszám is.
Nem lehetett könnyű ennyi emberrel, ekkora felelősséggel.
Mindenkivel szót kellett érteni. Szabálykövető és rendszerető emberként megköveteltem a becsületes és minőségi munkát, de megértő voltam az emberi problémák iránt. Sok volt a gond, meg kellett küzdeni az időjárással, az anyagellátás nehézségeivel, tárgyalni, egyezkedni kellett a megrendelőkkel, de amikor az ember látja, hogy mit alkotott, az elég erőt ad a problémák leküzdéséhez.
A kőműves keze nyomán lesz a tervből valóságos szerkezet. Mitől lesz valaki jó kőműves?
Ez egy kreatív munka, melyben maradandót lehet alkotni az utókor számára, de egyben fáradságos feladat is, hiszen a jó kőművesnek szüksége van az ügyes mozgásra, a jó állóképességre, fizikumra, a jó szemmértékre és térlátásra is. Ezeken túl mégis a legfontosabb, hogy szeressük, amit csinálunk, hiszen a jól végzett munka öröme feledteti a fáradalmakat.
A szaktudását mindig igyekezett átadni.
Hosszú éveken keresztül tanítottam a jövő szakembereit. Mindig szigorú következetességgel követeltem, de soha olyat, amit nem lehet megcsinálni. Számos tanuló ment át a kezeim alatt az ipari iskolában, rajtuk kívül sok technikumi diák is nálam töltötte a gyakorlatát. Örülök, hogy van köztük olyan, aki aztán kőművesként találta meg a számításait.
Az építőipar versenyképes lehetőség, mert építkezők és építkezések mindig is voltak és lesznek, kőművesekre mindig szükség lesz. Mi a motivációja?
Ennyi év távlatában a szakma szinte beleszívódik az emberbe. Szeretek új embereket megismerni, új kapcsolatkora szert tenni. Nincs annál jobb érzés, mint amikor a megbízók kívánságait, elképzeléseit megvalósíthatom és munkámat pozitív visszajelzéssel értékelik.
Az Istenbe vetett hit fontos helyet foglal el az életében.
Gyermekkorom óta gyakorlom a vallást. Annak idején szigorúan vették a miselátogatást, nagyszüleimmel rendszeresen jártam a helyi templomba. Később már szerettem kivenni a részem a közösségi munkákból is, így ha kellett villanyt szereltem vagy javítási munkákat végeztem, és úgy alakult, hogy idővel több templomnak már az építésében is szerepet vállalhattam. Jelenleg egyháztanács tagként tevékenykedem a Bosco Szent János Szalézi Plébánián. Szeretettel teszem a dolgom ezen a téren is.
Senki sem mondaná, hogy nyugdíjas. Mi tartja ilyen fiatalon?
Az örökös tenniakarás. Szabadidőmben sem tétlenkedek, a ház körül mindig találok elfoglaltságot, például szeretek kertészkedni. Ugyanakkor viszont egy jó könyv számomra szellemi táplálék. Általában az Élet és Tudomány újságot olvasom, illetve szeretem a történelmet, de a szépirodalom sem áll távol tőlem. A Bibliát rendszeresen forgatom és a rejtvényfejtéshez is visszatértem.
Mi a hitvallása?
Minden este összegezni, hogy mi az, amit az adott nap cselekedtem, kinek tettem jót, hogyan végezem el a napi kötelezettségeimet és végiggondolni, hogy a következő nap mit szeretnék megvalósítani.
Lassan elérkezünk az év legszebb időszakához, ahhoz az ünnephez, ami a legtöbb értéket hordozza magában. Ez a karácsony. Hogyan készül az ünnepekre?
Feleségemmel idén ünnepeltük az 56. házassági évfordulónkat, büszke vagyok két gyermekünkre. A karácsonyt a családunkkal szeretem tölteni. Az idő a legnagyobb érték, amit a szeretteink számára adni tudunk. A lényeg, hogy ne a kapott ajándékok, hanem a belső értékek, az együtt töltött idő határozzák meg az öröm ünnepét és vegyük észre karácsony ünnepeltjét, Jézust.
Miként látja a jövőt?
Hálát adok a Gondviselőnek, hogy vezet az úton és megsegít a mindennapjaimban. Amíg a Jóisten erőt ad és az egészségem is jól szolgál, végzem a munkám.
Zábrádi Dorottya
