Az én hajtóerőm: menni, megismerni, megmutatni emberi történeteket, ezáltal magam is mozgásban lehetek – mesél hitvallásáról a balassagyarmati Kovács Bea, aki a minap ismét rangos elismerésekben, köztük az André Kertész Nagydíjban részesült a Magyar Sajtófotó Pályázaton.
1989-ben érettségiztél a Balassi Gimnáziumban, ’91-ben Budapesten kezdtél kozmetikusként dolgozni, hosszú évekig sikeres szépészeti vállalkozóként tevékenykedtél, önkéntelenül adódik a kérdés: mi az a nagy váltás, ami elvezetett a fotográfiához?
Elkezdtem kiégni, hogy hét napból hatot ülök egy szobában és semmi más nem történik velem, mint hogy nők arcai változnak a kezeim között, miközben kint a világban érdekesebbnél érdekesebb történetek zajlanak. Ekkor lecsökkentettem a munkaidőmet heti három napra. No de a fennmaradó sok szabadidőmmel hirtelen mit is kezdjek? Elém jött egy fotós workshop hirdetése, gondoltam, nekifutok, holott gyerekkoromban nem különösebben érdekelt a fényképezés.
És beleszerettél a fotózásba…
Pontosan, tanfolyam tanfolyamot követett, az egész beszippantott, méghozzá olyannyira, hogy 2017-ben szakmunkás vizsgáztam, mint alkalmazott fotográfus, és eldöntöttem, engem leginkább a dokumentarista fotográfia érdekel.
Miért éppen az?
A Fotófalu keretén belül vettem részt Bácsi Róbert László kurzusán. Ez amúgy a balassagyarmati származású, korán elhunyt Telek Balázs által indított alkotótábor Drégelypalánkon. Balázs és a felesége, Halász Gabi 2008-ban nyitotta meg galériáját, az ArtBázist, ahol kiállítások mellett workshop-ok és szakmai közösségi élet is folyt. A FotóFalu Projekt ennek kiterjesztéseként indult 2009-ben, és Balázs halála után Gabi, és kolléganője Kiss Marianna viszik tovább minden évben. Itt tanultam Bácsi Róbert Lászlónál. Azt gondoltam, ha már dokumentarista fotográfia, akkor ugye egyrészt nagyon kell tudni összerakni az anyagokat, merthogy 10-15-20, maximum 30 kép, fontos „elmesélési” szabályok vannak, de legalább ilyen lényeges az anyagok megtalálása, kutatása, a téma felderítése, hogy pontosan, mit és miért. Azt gondoltam, hogy az Újságíró Szövetség fotóriporter képzése remek hely lehet, hogy erre megtanítson. Ez így is volt. Félidőben történt, amikor az Éber kóma című anyagomat beadtam a Sajtófotóra és kategóriagyőztes lettem, ráadásul megkaptam az első André Kertész Nagydíjat.
Erről az anyagról írtunk mi is akkoriban.
Aztán pont a Covid alatt kezdtem el a Pillangólány című sorozaton dolgozni, ami az EB-ben, az Epidermolysis Bullosa nevű borzasztóan csúnya genetikai betegségben szenvedő roma kislány története, illetve a családjáé.
Miért ez a téma?
Elém került egy fotósorozat, amiben nőket ábrázoltak mindenféle sebeikkel, láttam egy tinédzser kislánynak a portréját, akin nagyon csúnya, arcát is elborító sebek voltak és akkor a kozmetikus énem tette fel a kérdést, vajon mi ez a betegség, egyáltalán hogyan lehet ilyen sebekkel együtt élni, főként egy fiatalnak. Eljutottam egy alapítványhoz, akik EB-betegeket segítenek Magyarországon, egy ideig velük dolgoztam, segítettem őket fotográfiával. Az alapítvány a DEBRA Hungary, ami a DEBRA International magyarországi szervezete volt. Sajnos már megszűnt. Eljutottam Tiszakécskére, ahol Miranda élt, akit főként a nagymamája nevelt és ápolt, ő volt a lány gyámja. A nagymama kereste meg a DEBRA Hungary-t, hogy megismerkednének más, EB-beteg gyermeket nevelő családokkal. Miranda szervezete feladta a harcot, fél évvel a fotózás elkezdése után, a születésnapomon halt meg, november 4-én… Akkor ősszel végeztem az újságíró iskolában, sok segítséget kaptam Szigeti Tamás fotóriportertől, a tanáromtól, ő segített a sorozat összeállításában is.
És ez az anyag is André Kertész Nagydíjas lett!
Az volt a második nagydíjam.
Hogyan jött Karsai Dániel, sokak által ismert története?
2023 szeptemberében Dániel kitette a Poszt Portem blog első posztját. Nagyon megrendített. Borzalmas érzés volt azt olvasni, hogy egy korban hozzám közel álló, sikeres férfi kiírja magáról a nyilvánosság előtt, hogy haldoklik és elindul az életvégi döntések jogáért Strasbourgba. Hogy lehet valaki ennyire bátor? Mert nehezen tudom elképzelni, hogy miközben haldoklom, tudok annyi erőt összeszedni, hogy elszakadok a saját végemtől és egy olyan célt kitűzök az életem hátralevő időszakára, ami túlmutat a saját életemen és sorsomon… Végtelenül bátornak gondoltam és úgy éreztem, hogy ezt muszáj lenne végigfotózni, mert egyébként mi mást, ha nem egy ilyen történetet?
A feladat megterhelő lelki nehézségei nem riasztottak el?
Sokat nem törtem ezen a fejem… Holott közben eszembe jutott, mennyire nehéz beteg embereket fotózni, olyanokat, akikről tudod, hogy hamarosan meg fognak halni, mert ezt a pillangólánynál is átéltem… Persze, beugrott a görcs a gyomromba, hogy ez megint csak borzasztó nehéz lesz, de aztán sok időt nem hagytam magamnak azon töprengeni, hogy a félelmeim és a nehézségeim elvigyenek.
Azt érezted, hogy ezt muszáj megcsinálnod?
Így van! Írtam a Daninak, kaptam választ, hogy beszélgessünk, majd hamarosan jött az email, hogy engem választott, mert teljesen érthetően, több fotóriporter is bejelentkezett nála. Természetesen az egy év alatt nagyon sokan fényképezték, a médiától sok-sok fotográfus ment hozzá, sok újságíró készített vele riportot.
Jómagam úgy láttam, neki tényleg fontos volt, hogy az egész ügy eljusson minél több emberhez, hogy az eutanáziáról, az életvégi döntésekről legyen közbeszéd.
Igen, mert valahogy erről nagyon hallgatunk, egyáltalán a halál kérdésköre egyfajta tabu, erről nem beszélgetünk. Dániel sokat tett ezért, hogy minél több helyen és formában legyen hallható, látható, de én voltam az egyetlen fotográfus, aki az elejétől szinte a végéig jelen voltam.
Hányszor jártál nála az egy éves küzdelme során?
Negyvenháromszor. Változó időtartamok voltak, volt, hogy egyetlen órát, volt hogy egész napot. Teljesen együttműködő volt Dani, nem zavarta őt, akármennyire is közel fotóztam. Természetesen próbáltam minden olyan eseményen ott lenni, ami fontos volt az életvégi döntésekért folytatott harcában. Voltam vele vizsgálatokon, koncerten, focimeccsen, karácsonyi bulin, de például Strasbourgban is fotóztam az Emberi Jogok Európai Bíróságán, az életvégi döntés jogáért folytatott pere során. Sok mindent meg tudtam örökíteni.
Dániel 2024. szeptember 28-án meghalt.
Nem voltam vele, mert éppen kint jártam Örményországban, hogy dolgozzak az anyagomon. Nem igazán vártuk a halálát, mert jó volt az állapotához képest, sőt, még focimeccsre is készült, azt meg a testvérétől, Karsai Pétertől tudtam meg, hogy Dani éppen aznap iratkozott be egy online filozófiai workshopra… De sajnos jött egy roham, amiből már nem tudott kilábalni. Pontosan egy évvel azután, hogy megkerestem őt, elment…
Nehéz mit mondani, tragikus történet…
Nincs vége még, mert kellett egy befejező képet készítenem az anyaghoz. Ez lett a záróképe az Ez életem legnagyobb ügye című sorozatnak, ami Dani szavait idézi.
A Katona József Színházban, az emlékfalnál készített fotó?
Igen. Dani hamvainak elszórása szűk családi körben történt, arra nem volt lehetőség, hogy megörökítsem. Az ő történetében nemcsak Daniról készült egy anyag, mert menet közben kiderült számomra, hogy Ákos legalább annyira fontos személy ebben a sztoriban, hiszen sokáig ő volt az egyedüli szakápoló mellette, Dani minden betegségével kapcsolatos kérdésben rá támaszkodott.
Már értem a Márkovics Ákosról szóló Utolsó leheletig című sorozatot.
Látva a rengeteg fotót, ami Ákosról készült, tudtam, hogy kellene róla is egy sorozatot összerakni. Tavaly ősszel, Dani halála után volt arra lehetőségem, hogy Ákost fotózzam munkán kívül. Leutaztam vele Komlóra, ahonnan származik, és családi körben készíthettem róla képeket, több napot voltam velük. A sorozat aztán elhozta a Sajtófotó Portré emberábrázolás sorozat kategória első helyét és megkapta az André Kertész Nagydíjat.
Mennyire számítanak a szakmai elismerések?
Mindig nagyon nehéz örülni a díjaknak. A sajtófotó díjátadón Ákos is feljött velem a színpadra, de ez mindig kettős érzés. Persze, nagy öröm, hogy az ember munkáját a szakma elismeri, de közben nagyon nehéz, hiszen egy ember meghalt, méghozzá egy olyan értékes ember, mint a Karsai Dániel, akiből még sokra lenne szükségünk ebben az országban.
Mi a legfontosabb a fotózásban?
Nekem talán az, hogy a kozmetika bezártsága után kinyílt a világ és tényleg bárhová mehetek, ahová csak tudok, ahová csak szeretnék, és emberi sorsokat ismerhetek meg, kapcsolódhatok eltérő kultúrákhoz. Ez az én hajtóerőm: menni, megismerni, megmutatni emberi történeteket, így én is mozgásban lehetek, amit nagyon szeretek. Persze szuper dolog a végterméket, a képeket a falon látni egy-egy kiállításon, de engem mindig is az odavezető, az exponálásig történő út érdekel igazán.
A pályázatokon való részvétel miért lényeges?
Bármilyen anyag elkészítéséhez pénzre van szükség, ahhoz, hogy az ember tudjon menni, ott tudjon lenni, jelentős összeg kell, ebben segítenek a pályázati támogatások.
A harmadik André Kertész Nagydíjat vehetted át, azért ez már komoly rangot és tekintélyt jelenthet neked a honi fotós szakmában.
Fontos jelen lenni, fontos szinten maradni, mert egyébként gyorsan elfelejtenek. Annyi jó fotográfus van Magyarországon! Elképesztő tehetséges fiatalok jönnek és tényleg ott kell lenni az élmezőnyben. Ha nem is nyersz mindig, meg kell mutatni, min dolgozol, hogy ebben az egész körforgásban benne tudj maradni.
Külföldi érvényesülés?
Próbálom az anyagokat ott is eladni vagy megjelentetni. Majd meglátjuk. Az Uttolsó leheletig című sorozatot kiállították most tavasszal a grúz fővárosban, a Kolga Tbilisi Fotófesztiválon. De tavaly nyáron egy másik anyagom részt vett egy csoportos kiállításon a New York-i Photoville Fesztiválon, ami egy nagyon rangos szakmai fórum.
Dolgozol még kozmetikusként?
Persze, heti három napot Budán.
Új projekt?
Nógrád megyére fókuszálok.
Nocsak!
Van egy anyagom, ami a megyében élő külföldiekről szól.
Kíváncsivá tetté!
Másfél éve kezdtem el fotózni és most folytatom. Örömmel látom azt, hogy külföldiek nálunk letelepednek és nem feltétlenül csak arról van szó, hogy valakik a nyaraikat itt töltik, hanem tényleg hazánkat, illetve szűkebb hazámat választják emberek otthonuknak. Azt gondolom, hogy ebből kamatozni is lehet, mert igenis tud hozni értéket az a sok külföldi ember, aki nálunk letelepszik. Magyarok is mennek a világ számos pontjára élni, és hozzánk is jönnek sokan, szerintem ez teljesen oké.
Fotográfiailag?
Izgalmasnak tartom, hogy ennyiféle nemzetiségű emberrel tudok együtt dolgozni és hagyják magukat fotózni. Főként az érdekel, a nógrádi falvakban élő külföldiek hogyan tudnak beilleszkedni a helyi közösségekbe, mennyire tudják megtartani a saját kultúrájukat, mennyit vesznek fel a magyar kultúrából, milyen egyáltalán az együttélés, a fogadtatásuk.
Nehézségek?
Talán az idő hiánya. Bár nincs megszabva, hogy mennyit lehetek együtt a kiválasztott emberekkel, de hát dolgoznom is kell a kozmetikában, a vendégkörömre azért vigyázok. Kevesebbet tudok a falvakban lenni, mint szeretnék. Szerencsére ezt a munkámat, az Adjon Isten señor! című sorozatot a Magyar Művészeti Akadémia segíti majd szeptembertől. Tagozati ösztöndíjban részesülők, erre Korniss Péter és Benkő Imre fotográfusok javasoltak, ami önmagában is elképesztő megtiszteltetés.
Milyen a szülővárosoddal való kapcsolatod?
Édesanyám Gyarmaton él, ezért rendszeresen járok haza.
Hosszabb távú tervek?
Nem törekszem arra, hogy klasszikus szerkesztőségi munkákban vegyek részt, de nagyon szívesen dolgoznék olyan dokumentarista megbízásokon, amelyeket nemzetközi szervezetekkel, alapítványokkal vagy médiumokkal közösen lehet megvalósítani. Például egy National Geographic-, vagy egy UNICEF felkérés, amely során társadalmi ügyeket, például nőket érintő kérdéseket vagy gyerekek helyzetét dokumentálhatnám valahol a világban – ezek lennének az álmaim. Hogy ebből mi válik valóra, az még kérdéses, de addig is saját erőből teremtem meg a lehetőséget a számomra, és meggyőződésem szerint mások számára is fontos témák feldolgozására.
Szilágyi Norbert
Fotó: Márkos Tamás, Kristof Z. Markovics, Gordon Eszter, Juhász Bence (és természetesen Kovács Bea)
