Énekhangját többször megcsillogtatta a nemzetközi színpadon, számos darabban láthattuk és hallhattuk őt, szívügye a tehetséggondozás, de a szakmai alázat sem elcsépelt szólam a szótárában. Takács Lilláról van szó, városunk Fiatal Példakép-díjjal elismert operaénekeséről, aki élete újabb nagy mérföldkövéhez érkezett el: felvételt nyert a Magyar Állami Operaház Nemzetközi Marton Éva Operastúdiójába.
Hogyan élted meg az újabb szakmai előrelépést?
Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, mit éreztem. Van a pszichológiában egy fogalom: az imposztor-szindróma. Ennek az a lényege: amikor az embert nagy elismerés éri, úgy gondolja, hogy itt valami tévedés történt. Na, pontosan ezt éreztem. Nagyon sokszor el kellett olvasnom azt az e-mailt, amíg elhittem. A Marton Éva Nemzetközi Operastúdió ugyanis a társulati képzés legmagasabb stúdiuma Magyarországon, és a nemzetközi opera porondon is egyre előkelőbb helyet foglal el. Ezt az is bizonyítja, hogy a világ számos országából többszázan jelentkeztek, ráadásul a jelentkezők zöme már komoly nemzetközi sikereket mondhatott magáénak. Tudom, mert sokukkal összefutottam különböző európai versenyeken. Nyilván egy énekes megítélése, bár némi objektivitást is igényel, mindig szubjektív marad. Azonban a zsűri tagjai vitán felül álló nemzetközi, sőt, világsztárok voltak. Egyszóval óriási megtiszteltetés számomra, hogy a stúdió társulatának tagja lehetek.
Milyen kihívásokat rejt magában az operaházi tagság?
A Magyar Állami Operaház magánénekesei világszínvonalú produkciókban lépnek színpadra. Köszönhető ez hangi adottságaiknak, színészi kvalitásaiknak, és minden másnak, ami egy jól működő produkcióhoz szükséges. A kihívás abban rejlik, hogy ehhez a jól működő rendszerhez pontosan kell illeszkednem. Ez korántsem lehetetlen feladat, hiszen éppen ebben segítenek a stúdió mentorai. Amit nekem ehhez hozzá kell tennem, hogy a sokrétű képzés minden munkamenetében a maximumot nyújtsam. Gondolok itt az énekórákra, a színészmesterség órákra, a zenekari próbákra, az olasz nyelvórákra. Mindemellett elengedhetetlen az önálló munka, ami nem csak a szereptanulásból áll, hanem a jó fizikai kondíció és a mentális stabilitás fenntartásából is.
Avass be a kulisszatitkokba!
Két nagyon érdekes kihívás előtt állok. Az egyik a belső társulati munka, ahol két operát viszünk színre: Mozart Cosi fantutte-jét és Puccini Bohéméletét. Ezzel párhuzamos a másik, ugyanennyire izgalmas feladat. A társulati tagok ugyanis szerződésben vállalják, hogy három szerepet coverelnek az évadban, azaz a jelenleg futó előadásokban bármikor behívhatók az adott szerepre, ha a színlapon feltűntetett művész nem tud aznap részt venni a produkcióban. Ennek az a legnagyobb nehézsége, hogy az adott szerepet rendezői próba nélkül kell prezentálni. Egyszerűbben fogalmazva a beugró művész bejárhat a próbákra, de csak, mint megfigyelő. Az én három cover-szerepem ebben az évadban Wagner Parsifaljának 1. Viráglánya, valamint két Mozart-szerep: a Don Giovanni Zerlinája és A kairói lúd Aurettája.
Hogyan kezdesz el foglalkozni egy szereppel? Mennyire vagy tudatos, illetve ösztönös típus?
Alapvetően ösztönös típus vagyok, ami egy jó kiindulási pont, de az évek során meg kellett tanulnom, hogy tudatosság nélkül nincs jó szerepfelépítés. Elsőként tehát lefordítom az adott szerepet és elolvasom a kottán szereplő zenei instrukciókat. Így egyszerre tudom meg, hogy mit akar közölni verbálisan a librettista és nonverbálisan a zeneszerző. Majd utána kidolgozom az adott szerep legnehezebb részeit, az áriákat. E két első munkafolyamat alatt már bele tudok bújni az adott szereplő bőrébe, és el tudok gondolkodni azon, hogyan formáljam meg őt a színpadon. Természetesen a végső eredményt a dramaturg, a rendező és a karmester szándéka teremti meg.
Milyen korszak, stílus áll hozzád a legközelebb, illetve mit gondolsz, melyikre a legalkalmasabb a hangod, akár rövid, akár hosszú távon?
Korábban több kortárs operában énekeltem, és nagyon megszerettem azt a fajta zenei világot, de egyértelmű kedvencem a bel canto. Első kőszínházi szerepem egy Donizetti-operában volt Bergamóban. Most viszont az évadban megkapott három Mozart-szereppel a klasszika került nálam előtérbe, aminek szívből örülök. Mozart ugyanis mindennek az alapja. Az ő operáit csak kétféleképpen lehet előadni: jól, vagy rosszul – az általa megírt áttetsző és kristálytiszta zene megköveteli a pontosságot, a szakmai hozzáértést, és időnként bizony a virtuozitást is. Nemes egyszerűséggel, aki jól énekel Mozartot, az bármilyen más stílusban is remekül megállja a helyét.
Mennyire fontos neked a közönség visszajelzése?
A hivatásos énekművész mindig a közönséget szolgálja. Ez persze csak úgy történhet, ha ő maga is élvezi a saját énekét, de sosem feledkezhet meg arról, hogy a publikum az első számú és legfontosabb befogadó. A taps, ami egy jól sikerült előadás végén felhangzik, az énekes legnagyobb jutalma.
Hogy érzed, neked melyik az erősebb oldalad: a hangod vagy a színészi játékod?
Van a színpadi művészek között egy tréfás ima: ,,Istenem, ments meg engem attól, hogy egy színész énekeljen, vagy egy operaénekes színészkedjen!” Kérdés nélkül, vitathatatlanul a hangomra vagyok a legbüszkébb, amit elsősorban Istennek, másodsorban mesteremnek, Iván Ildikónak köszönhetek. Azonban a nemzetközi operajátszás ma már megköveteli a magasfokú színészi játékot is. Ennek tökéletesítésén naponta dolgozom. Színészmesterség terén az egyetemi éveim alatt megtanultakat később a Thália Tanodában tökéletesítettem Kökényessy Ági kezei alatt, és ezzel párhuzamosan nagyon sokat tanultam a balassagyarmati kötődésű Merczel Máriától. A legtöbbet azonban ,,élesben” tanultam Bruno Ravella rendezőtől és nálamnál sokkal nagyobb színpadi rutinnal rendelkező kollégáimtól, amikor Bergamóban Inest alakítottam Donizetti Zoraida című operájában.
Van szerepálmod? Kinek a bőrébe bújnál szívesen?
Többször említettem már az interjú során Donizettit és Bergamót. A furcsa az, hogy már jóval azelőtt, mielőtt a neves itáliai mester szülővárosába kaptam volna szerepmeghívást, magamat, mint Donizetti-szopránt jellemeztem. Jelen hangi kvalitásaimnak Donizetti, Rossini és Bellini operái felelnek meg legjobban. De hatévesen hallott első operaélményem, Erkel Bánk bánja annyira meghatározó volt számomra, hogy Melinda azóta is a legfőbb szerepálmom. Idővel Verdi Traviátájának Violettáját is szívesen elénekelném.
A szakmai munka mellett hogyan telnek a napjaid? Jut-e időd kikapcsolódásra? Mi a helyzet a tanítással?
Az lett volna a logikus, hogy ilyen sokrétű és magas szintű feladatok mellett befejezzem a tanítást. Csakhogy az élet közbeszólt. Annyira megszerettem a salgótarjáni zeneiskolában a növendékeimet, hogy nem voltam képes megválni tőlük. Így, bár csökkentett óraszámban, de továbbra is tanítok a megyeszékhelyen. Ez a két, egymástól homlokegyenest eltérő elfoglaltság munkaheteim nagy részét lefoglalja, de azért akad két mindennapi relaxációm is: a főzés és a jóga. Természetesen a legfontosabbakra mindig szakítok időt, értem ezalatt a rendszeres templomba járást, és magától értetődően, hogy minden maradék szabadidőmet a szeretteim körében töltsem.
Jelenleg mi a legnagyobb vágyad?
Rövidtávon az, hogy egy éven belül kipróbálhassam Budapest összes termálfürdőjét. De komolyra fordítva a szót, annak a szakmai és magánéleti harmóniának a megtartása, amiben most is élek.
Zábrádi Dorottya
